Csak annyi kellett, hogy lekaparjam a JO-t, a V-t, meg a Z-t a villamos ablakánál, ott hagyva a maradékot… KIHALNI ESÉLYES. (Vecsei Márton tárcája)
Apám pesti volt. A pesti ötperchez szokott. Ami 20. Most el kellene helyeznem ebben a viszonyrendszerben
valakit a másik oldalra is. Hogy ellenben, hogy amíg apám pesti, addig ő, de, viszont. De nem teszem. Nem is értem miért így kezdtem. Magamról szeretnék írni, úgy, ahogy azt egy férfiúi búcsú illetve fenyegető, netán zsaroló levélben szokás. Én, én, én, én, én, én azt hiszem, én úgy érzem, én, én, szerintem, én akarok, nekem, én, én, én. Az ilyen levelekben egy nő mindig róla, a másikról, a hozzá való viszonyáról ír. Szóval. Már én is pesti lennék? Mert késtem negyed órát? Miért? Mert kijavított egy nő az utcán, hogy az felszabtér, én meg kijavítottam, hogy az viszont moszkva. És akkor pesti vagyok? Mert önszántamból a föld alá mentem, és még sétáltam is, mit sétáltam rohantam a mozgó lépcsőn? Akkor már az is maradok? Ha már nem tűnik fel, hogy a boltos hexameterben szólít fel? Áfás számlai gényét kérjüke lőreje lezze. Pesti is lennék? Csak annyi kellett, hogy lekaparjam a JO-t, a V-t, meg a Z-t a villamos ablakánál, ott hagyva a maradékot… KIHALNI ESÉLYES. És akkor marad a pesti próza? A Gerbeaud, a leszállok az Oktogonnál, a vidéken volna jó, a Pest olyan, mint egy nő, az átnevezés, a keretszám, a szerelem, a hatkor az óránál? Pesti vagyok, csak mert összeugrik a gyomrom, mert megint egy nemzeti ünnep közeleg?
