Női lapszámot jelentetett meg a Szombat folyóirat februárban, aminek hóvégi bemutatóján két nőíró vendégével beszélgetett Szántó T. Gábor, a lap főszerkesztője.
(Csanda Mária beszámolója)
A folyóiratszámban közszereplők, tudósok, irodalmárok női aspektusból láttatják velünk a kultúrát. Van, aki Polcz Alaine: Asszony a fronton történetének nyomdokában jár (Kováts Judit: Megtagadva), vagy történészként ’56 eseményeit kutatja (Standeisky Éva). Kulináris vetületű Rubin Eszter Barhesz című gasztro-regénye, amiről már szóltunk a könyvheti Ulpius kiadványok között, de Bárdos Sarolta kitüntetett borászról is olvashatunk. Az irodalmat Radics Viktória, Bódis Kriszta, Borgos Anna járja körül nőszempontból, és külön olvashatunk Forgács Zsuzsa Bruriáról, nagy sikerű női antológiák megálmodójáról és létrehozójáról, kezdve az Éjszakai állatkert cíművel.
Szántó T. Gábor meghívottai Kapecz Zsuzsa és Pataki Éva voltak. Kapecz Zsuzsa évtizede megjelent könyve: Csudajó, gyönyörű az élet, Pataki Éva: Ami elveszett című családregénye 2010-ben látott napvilágot az Athenaeum kiadónál.
Mindkét regény önéletrajzi ihletésű, Kapecz Zsuzsáé a rendszerváltás utáni évtizedből tekint vissza a Kádár korban megélt középiskolai élményeire, ahol többek között Bächer Iván is osztálytársa volt. Gothár Péter Megáll az idő filmjének váltásaihoz hasonlóan szürke és barna képekben látja azt az időszakot, amikor nyíltan nem beszéltek problémákról, mindent csak homályosan lehetett tudni. Főhőse, Schön Zsófi megszenvedi, hogy nem olyan szülői szeretetet kap, amire vágyik, de az írónő ma már megbocsátó, mert látja, hogy az akkori szülők a háború ideje alatt nőttek fel, később a hat napos munkahét, a három hónapnyi szülési szabadság sem a gyereknevelésnek kedvezett.
Pataki Éva családregényének középpontjában a dédnagymama áll, aki azért is tudott szerteágazó nagypolgári családjának támasza és eligazítója lenni, mert ő még egy hagyományt tudott tovább vinni, amiben benne élt. Az írónő egy papírdobozban őrzött családi emlékanyag nyomába indult – kissé megkésve, mert akkor tudott igazán nekilátni, amikor kisgyerekei felnőttek és több ideje maradt az írásra.
Kapecz Zsuzsa anyai ágon a zsidóüldözés, apain a háborús frontra küldés traumáit szenvedte el. Felvetődött a kérdés: létezik-e, hogy génjeinkben örökölhetjük az elődeink által elszenvedetteket, mint a világháború, Rákosi-korszak, (Bereményi Géza idézetével az „ötvenes évek szűk levegője”) másodgenerációs hordozói? Sajáttá válhat-e az át nem élt trauma? Pataki Éva Ranschburg Jenő bon mot-ját idézte, aki szerint az öröklés is meghatározó 100 százalékban, és a családi nevelés is. Mindketten egyetértettek abban, hogy az írás segített a feldolgozásban, és műveik traumaregények is.
Pataki Évának édesanyja is szeretett volna írni, így ezzel úgy érezte, végigvitt valamit, amit el kellett végeznie.
Mindkét regényben idősíkváltással dolgoznak íróik, Kapecz Zsuzsánál rejtettebben, Pataki Évánál élesebben kap szerepet a jelen, ahonnan visszatekintenek a múlt történéseire. Pataki Éva tervezi a folytatást, a most felnövő nemzedéket figyeli, hogyan követik a múltat, milyen az ő jelenük, hogyan, merre változnak? Kapecz Zsuzsa bár fiktív regényt írt, sokan mégis úgy vélték, magukra ismernek az író szándéka ellenére. Ezért nem írja tovább hőseinek történetét, a negatív félreértések régi barátságokat áshatnak alá, és ezek a barátságok ma is fontosak számára.
