Jóska bácsi például teljesen süket, félig vak és tavasztól őszig úgy járkál a hatalmas kertjében, mint egy asztronauta, mint Neil Armstrong a holdraszálláskor, azzal a különbséggel, hogy a hátán nem oxigénpalackot, hanem méregteknőt cipel és ontja belőle a permetezőszert. Borszéki Boglárka írása.
Az élelmiszerbiztonság 21. századi eszményképe abban a detektálási rendszerben fogalmazódik meg, amelynek feladata garantálni a „farmtól az asztalig” az állatok szakszerű elhelyezését, táplálását, szállítását, vágását, tárolását, feldolgozását és értékesítését, vagyis azt, hogy a fogyasztó az érvényben lévő szabványoknak megfelelő minőségű húst kapjon, ami korántsem jelenti azt, hogy a minőség valóban jó, csupán annyit, hogy a rá vonatkozó előírásoknak megfelel.
Szerda van.
Ülök a vacsorámmal szemben és arra gondolok, hogy a csirke, amelyiknek a darabja a tányéromon van, vajon látta-e valaha a napot, vagy úgy nőtt fel egy zárt teremben, a napi fényperiódust imitáló, szabályozható égősor alatt, a számára kijelölt elektromos műanyjához csipogva, hogy sosem érezheti, ahogy a tollacskáit megborzolja a szél. Ennek a szélnek azért van egy erős tyúkszarszagú bukéja, ami ront azon a fantázián, ami a fejemben van és ami leginkább egy naiv festő által készített képhez hasonlít, melyen egy citromsárga, pelyhes kiscsibe áll, előrefeszülő mellkassal a pontosan égszínkék ég alatt, zöld pázsiton, mint egy húsvéti képeskönyvben.
Megnyugvást keresve eszembe jut, hogy a modern húsgyáraknak már olyan vágóvonalaik vannak, amelyek lehetővé teszik az emberi jelenlét nélküli tömeges mészárlást. Az épület tövébe megérkező teherkocsikról rámpán hajtják az állatokat a kábító-sokkoló részhez, ahonnan már jó esetben öntudatlanul éri őket a hirtelenhalál a futószalagon, és néhány perc múlva zsigerelve lógnak egy kampón. Újabb perceken belül egy hatalmas fagyigéphez hasonló berendezésben párizsi illatú pépként forog a rózsaszínű húsmassza, ahonnan szabályos rúdformákba töltve szállítják el, hogy a következő napon Ica néni, a szomszédom, kérjen belőle húsz dekát, persze nem magának, az luxus volna, hanem a kisunokájának, aki nála tölti a hétvégét.
Ebben az állat jóléti rendszerben mindenki megőrizheti a nyugalmát, rezignáltan veheti tudomásul, hogy nem ő tette, sőt a még a gyilkológépet is úgy tervezték meg, hogy szinte „papírvágással” vegyék el tőlük az életet – ahogy a New York-i ortodox zsidók hívják a műveletet az évi egyszeri áldozatfelmutatáskor – vagyis olyan gyorsan, hogy mielőtt az állat észlelné, mi történik vele, már meg is halt.
Tegyük fel, hogy így van, nem veszik észre, nem szorongnak.
Így én is békésen rágom le a csirkecombomról a húst, és csak reménykedni tudok abban, hogy az állat betöltötte küldetését az én testem táplálása által, és nem jönnek el egyszer mind, hogy leróják a bosszújukat és megegyék az embereket, vagy amire eljönnének, addigra az emberek már úgyis megeszik egymást.
Ezen az estén azt is eldöntöm, hogy barátságosabbnak tűnnek a gyáripari körülmények a hentesáru biztosításához, és eszembe jut, hogy az egyik vegetáriánus barátom egyszer azt mondta, hogy tudja, hogy a növényt is megöli, ha megeszi, de annak nincs szeme, ő ugyanis azt tette fel magában, hogy olyan élőlényeket nem eszik, akiknek szemük van. A kacsazsírnak nincs szeme, de mégsem eszi meg. Ez fura.
Aki úgy odafigyel az étkezésre, mint én, általában megszállott piacjáró. Igyekszem a zöldséget, pékárut, lekvárokat, mézet, ott, a kis standokon megvenni. Alig várom kora tavasszal a hüvelyben árusított borsót, aminek sosem roppanthatom meg az élét anélkül, hogy az édes nedve ne csöppenne az ujjamra, amit aztán lenyalok róla.
Mindez ott hever a pultokon, kevésbé ellenőrzött körülmények közül, attól az illúziótól körülölelve, hogy minél öregebb és cserepesebb kezű néni vagy bácsi adja, annál finomabb.
A nagyi lekvárjának, a papa szőlőjének nosztalgikus érzése az, ami vásárlásra késztet.
Mindez persze csak addig, amíg falura nem költöztem és tanúja nem lettem annak, hogy a „nagy öregek” hogyan érik el az általuk elvárt termésátlagot.
Jóska bácsi például teljesen süket, félig vak és tavasztól őszig úgy járkál a hatalmas kertjében, mint egy asztronauta, mint Neil Armstrong a holdraszálláskor, azzal a különbséggel, hogy a hátán nem oxigénpalackot, hanem méregteknőt cipel és ontja belőle a permetezőszert. Később, amikor a hatalmas tökökből nekem is hoznak, hátborzongató érzés fog el, mert pontosan tudom, hogy Jóska bácsi harminc éve őrzött porait és löttyeit, csak úgy találomra felhígítva, összeöntve már rég bejuttatta az ajándékzöldségbe, így aztán annak sem marad esélye, hogy én adjam tovább valakinek jó szívvel. Rendszerint kivárom – hetek kellenek hozzá, bármilyen meleg is van – míg rohadni kezd és akkor dobom ki, szigorúan nejlon zacskóba kötve, nehogy eszébe jusson egy kóbor kisegérnek megrágcsálni.
Kevésbé kellemetlen disznótoros kóstolót kapni, mert azt is szeretettel elfogadom, de aztán este a kutyáim vacsorájához keverem a megrágott szélű, kiszáradt májas hurkát, amit, ha nem vagyok itthon, akkor a kapumra „szerelnek” egy tasakban. Valószínűnek tartom, hogy Rózsika néninek fel sem tűnt, hogy Jóska bácsi beleharapott a hurkába hidegen, amikor bement inni egy fröccsöt, aztán meg visszatette a tepsibe és rácsukta a sütő ajtaját. Ő meg csak elővette a korábban egyszer, de csak egyszer, már használt és alaposan elmosogatott alufóliadarabot és becsomagolta. Azt látta, hogy a dermedt zsírban lévő lenyomat nem egyezik a hurka jelenlegi pozíciójával, de egy pillanatig sem gondolkodott el azon, hogy mi történhetett. Boldogan áthozta nekem. Vagyis csak sejtem, hogy boldog lehetett közben.
Szerda van.
Ülök az üres tányérommal szemben és elhatározom, hogy továbbra is meg fogom enni a piacon vehető élelmiszereket és több olyan élőlény fogyasztója maradok, akik szemmel rendelkeznek.
Fotó: scenicreflection.com
