Az ellenfél szorításából csakis akkor lehet kitörni, majd ellentámadásba lendülni, ha megszokod, hogy nyomás alatt is gyorsan és jól reagálj. (Itt egy részletet olvashattok az izgalmas ifjúsági regény második részéből, a fotón a szerző látható)
vii. Inkognitóban
Az ellenfél szorításából csakis akkor lehet kitörni, majd ellentámadásba lendülni, ha megszokod, hogy nyomás alatt is gyorsan és jól reagálj. Minél inkább arra edzed a csapatodat, hogy döntésképesek legyenek akkor is, ha az ellenfél a sarkukban van, annál jobban hajtanak végre minden egyes támadást.
(Részlet egy amerikai szerző Frankó stratégiák kosarazóknak című művéből, melyet csak Nyolcszornyolc olvasott)
– Szerinted ki gyújtotta fel azt a bódét? – kérdezte Ottó, miközben az autója felé bandukolt.
– Fogalmam sincs, de azt hiszem, nem idevalósiaz illető – vágta rá Macilaci apja, és látszott rajta, hogy nem szívesen beszél az ügyről.
– Talán igazad lehet.
– De miért foglalkoztat ennyire?
– Egyre csak az jár a fejemben, amit Sédar apja mondott. Hogy ott találta a kertben azt a kulcstartót.
– Feldúlt és zaklatott volt, ne csodálkozz! Azok után, ami vele történt… Rámehetett volna a háza, vagy még ennél is rosszabbul sülhetett volna el. Egy kulcstartó semmit nem jelent.
Ottót nem győzte meg az érvelés, hitetlenkedve rázta a fejét.
– Nem gyanakodhatsz a saját játékosaidra! – mondta Macilaci papája felháborodva. – Normális esetben egyetlen tizenéves kölyök se vetemedne arra, hogy felgyújtson egy faházat.
– Ez igaz. Másfelől viszont ezek a lurkók néha a legsötétebb dolgokra is képesek. És még csak valódi indítékuk sincs – Ottó hirtelen gondterhelt lett.
Nem, a Sharks játékosainak ehhez valóban nem lehet köze. Egyik csapattag se gyújthatta fel Sédar Klubját. De mégis, mit keresett ott az a kulcstartó, amilyet gyakran látott a hátizsákokon és sporttáskákon? Hirtelen megpillantott egy árnyat, amint egyre gyorsabban távolodott.
– Oda nézz! Nem Tunya bujkál a fa mögött?
Meggyorsították a lépteiket, de mire a kertekhez értek, nem láttak senkit arrafelé.
Brunó még a hidegtől összeaszott rózsabokrok mögé is belesett.
– Biztos vagy benne, hogy őt láttad?
– Meg mernék esküdni rá. Fejébe húzta a kapucniját, felpattant, és elrohant.
– Hagyd a fenébe! Azt mondd meg inkább, milyen könyvet rendeltél a városi könyvtárból – mutatott a vaskos kötetre, amit a barátja a hóna alatt cipelt.
– Ó, majd meglátod! Bombasztikus, annyi szent. Kivezet Dan Peterson1 elméleteinek, illetve Tex Winter2 és Jim McGregor3 technikáinak útvesztőjéből. Új módszereket vetek be, csak így tudom felkészíteni a kölyköket a Szent Péter és Pál sportiskolásokkal való visszavágóra.
– Hát igen, a legendás Templomosok! Egyszer már alaposan földbe döngöltek minket.
– A következő edzéseket ebből tervezem meg – rázta meg a könyvet Ottó. – Majd meglátjuk, sikerül-e újra megverniük minket. Ezúttal más szelek fújnak, és más zenét hoznak magukkal.
Tunya leengedte a kapucniját, és úgy loholt a fal mentén, ahogy csak bírt. Válla már-már a vakolatot súrolta, és lihegett, mintha a tizedik büntetőkör után lett volna.
A világ minden kincséért sem akart volna belebotlani az edzőbe meg a csapatkísérőbe. Szerencsére még idejében észrevette őket, de, hogy megússza a találkozást, át kellett ugrania a parkoló kerítését. A fagyos és szúrós rózsabokrok közt landolt, majd miután az élősövényt is meglovagolta, a kertek felé vette az irányt. Most viszont végre visszavehetett a tempóból, és miközben kifújta magát, megpróbálta eltávolítani a tüskéket is, amik a bal tenyerébe fúródtak.
Tízperces kerülőt iktatott be, de ennél sokkal többre is hajlandó lett volna, csak meg ne lássák. Még csak az kéne! Ha majd hazaér, azonnal ki kell találnia valami mentőötletet, hogy amennyire egyáltalán lehet, elhárítsa az iménti katasztrófát.
– Elmegy az ember egy egyszerű rutinellenőrzésre, és azon kapja magát, hogy lidércnyomássá válik az egész élete – pufogott magában.
Tunya legszívesebben felborított volna egy autót, vagy felgyújtott volna valamit, vagy üvöltött volna, ahogy a torkán kifér. De mert már amúgy is gyogyósnak tartották, legalábbis ilyen pletykák keringtek róla, visszafogta magát, és komótosan lépdelt a fal mentén, kapucnival a fején, időről időre pedig megeresztett egy cifra káromkodást.
– Pont most, amikor belevágtam a póló-bizniszbe! Hogy a fenébe lehetek ilyen szerencsétlen!? Atyaég! Mit fognak mondani a csajok?!
A kitérő Grimaszék utcáján át vezetett, így Tunya megszaporázta a lépteit.
– Remélem, a tévé előtt döglik, és nem az ablakban bámészkodik.
Márpedig, a legnagyobb szerencsétlenségére, Grimasz épp az ablakban állt, és kifelé bámult. Miután elmosogatta az evőeszközöket, amelyekből annyi volt, hogy egy katonai menzának is sok lett volna, a kagylónak támaszkodott, és az anyja piros-fehér pöttyös függönykéire fújta a mosogatásból megmaradt habot. Közben a helyzethez illő káromkodásokon törte a fejét.
A kényszermunka után még egy büntifogalmazás is várta, amit egy aprócska nézeteltérés miatt kapott, miután beszólt az egyik osztálytársának. Ki szelet vet, vihart arat, ez volt a fogalmazás címe.
Elsőre teljesen lebénult a cím hallatán, most viszont, mikor az utolsó buborékot is szétkente a pöttyökön, ragyogó ötlete támadt. Azzal fogja kezdeni, hogy mennyire megbízhatatlanok manapság a meteorológiai előrejelzések, majd rátér egy csúcsfrankó filmre, amit tavaly, a szünetben látott, és ami a forgószelekről szólt. A filmben az volt a legszebb pillanat, amikor a főhőst beszippantotta az örvény, kicibálta az autójából, és az egekbe röpítette. Az alak végleg eltűnt, soha senki nem hallott többé felőle. Bárcsak ugyanígy járna az a stréber liba is a második padból, aki beköpte!
Már épp a csattanón gondolkodott, amely méltó befejezése lehetne a modern irodalom legkiválóbb remekművének, mikor megpillantott egy görnyedt, kapucnis árnyat, amint eloson a konyhaablak előtt. Kapucni nélkül, egy átlagos hétköznapon simán lehetett volna Tunya is. Így, kapucnival azonban tutira Tunya volt, csak inkognitóban.
– Tunya! – kiáltotta, és már futott is a kertbe, maga mögött hagyva a forró mosogatólét.
Kinn a járdán egy teremtett lélek sem volt. Grimasz elindult abba az irányba, ahol az előbb az
alakot látta.
– Hé, Tunya! Hová a fenébe bújtál?
Átment az úton, körülnézett, majd elővette a mobilját, pötyögött valamit rajta, a szájához emelte, és bemondta:
– LÜKE TUNYA.
Alig telt el egy pillanat, a kihangosított hívás máris kicsörgött, és ezzel egyidejűleg, a szelektív hulladékgyűjtők mögött felcsendült a Hupikék törpikék főcímdala.
Grimasz ott találta Tunyát, összekucorodva, lehorgasztott, kapucnis fejjel, amint azon ügyködött, hogy elnémítsa a telefonját, de a sötétben mellényomhatott, mert a dalocska egyre erősödött.
– Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled, Tunya! De előbb azt mondd meg, miért pont a Törpikék a csengőhangom? Ez valami hecc, vagy mi?
Tunya motyogott valamit, és a fejét továbbra is leszegte.
– Na, ebből semmit sem értettem. Felállnál végre? Hisz tudom, hogy te vagy! Ez még a struccoknak se jön be! Hiába dugod el a fejed, ha az egész testedet kipakolod!
– Na éhsz te? Te miéjt épp a HÜLYE TUNYÁT ájjítottad be hangpajancsnak?
– Először is: LÜKE, nem pedig HÜLYE… De álljál már fel végre! Miért bámulod folyton azt az alumíniumtárolót? De idióta rejtekhelyet választottál, ráadásul bűzlik is!
– Hússzhál el innen! Mi nem láttuk egymáhszt, oké? – mondta Tunya, és fejét a térde közé szorította, esze ágában se volt felállni.
– Mi van? Frankenstein lettél? – rántotta le Grimasz a kapucniját.
– Eszhküdj, hogy egyetlen szhót szhe szhólsz!
– Oké, megesküszöm. De mi a túróért beszélsz így? És miért köpködsz?
Amikor Tunya végre kiegyenesedett, Grimasznak elakadt a szava. Ott álltak egymással szemben, a homlokuk már-már összeért, körbelengte őket a szemét rothadó szaga, talpuk alatt pedig csikorogtak az üvegszilánkok, amik elborították a tárolók előtti kövezetet.
– Mi a fene történt veled? – Grimasznak nem jutott eszébe semmi más, még elfutni sem volt ereje, hanem csak tágra meredt szemmel bámult rá.
Végül Tunya törte meg a csendet, ellazította a lábait, amik a hosszú futástól elgémberedtek, majd félrevonultak a fenyőfák mögé.
– Bocsi, de nincsen szavam!
– Eszhért van ahsz egéhsz, nem tudok nojmáliszhan beszhélni – mutatott a szájára – de nem ihsz baj, így legalább szhenki szhe hallja, hogy mennyi hülyeszhéggel van tele a fejem.
Furamód erre Grimasz se tudott mit mondani. Vacogva téblábolt, ide-oda totyogott, hátha felmelegszik egy kicsit.
– Éhsz éppen mohszt, amikoj egy szhák dolgom lenne. Anna, a pólókejehszkedéhsz…
– Ugyan, menj már! A póló-cuccot nem hagyjuk annyiban. Nem fog egy szaros fogszabályzó kifogni rajtunk. Nem-nem, csináljuk tovább, ahogy megbeszéltük.
Tunya a cipőit bámulta elkenődve, majd hirtelen előtört belőle a panaszkodhatnék.
– Ahszt mondták, egyszhejű jutinellenőjzészh leszh! Szhenki szhe szhólt, hogy a múltkoj levették a méjetemet! Catt! Éhsz máj benn ihsz volt a szhámban ehsz a johadt ószkavahsz! Még éjszhaka iszh hojdanom kell! Folyton kell hojdanom!
– Na és meddig?
– Grimaszh! Honnan a fenéből tudjam én aszht?! A doki összhevisszha hablatyolt! Te aszht hiszhed, hogy hallottam, mit mond? Néhsztem magam a tüköjben, éhsz ajja gondoltam, hogy ehsz nem ihsz én vagyok.
– Ne majrézz, fel se tűnik! Meglásd, hamar megszokod!
Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és Grimasz anyja úgy vágódott ki rajta, mint valami gőzszelep. Egy dzsekit tartott a kezében, és fenyegetően meglóbálta.
– Te tényleg meg akarsz fázni!? Azonnal bújj bele, vagy letekerem a fejedet! – azzal megragadta a fiát, és mintha egy túlméretezett kisbaba lenne, egyetlen szempillantás alatt a dzseki ujjába szuszakolta a karjait, majd a fejébe rántotta a kapucnit is.
– Csaó, Mattia! Ó, hogy a jóégáldjonmeg, mi van a szádban?
Erre Tunya teljesen ledermedt, és minden erejével azon volt, hogy köpdösődés meg pöszögés nélkül mondja ki a „fogszabályzó” szót.
Csak jóval azután tért vissza a bátorsága, hogy az asszony bement a házba, majd újra fejébe húzta a kapucniját:
– Hogy ihsz mondtad? Fel szhe tűnik? Meg hogy megszhokom, mi?
– Ugyan már, Tunya! Tudod, milyen az anyám. Na és a többiek mit mondtak, mikor megláttak?
– A fogojvohsz szhemmit szhe mondott, anyám felszhokogott, Nyolsszhojnyolszat és Maszilaszi apját pedig lejászhtam, mielőtt megláthattak volna. Aszhtán megjöttél te, mintha a konyhátok ablakából egyeneszhen ide pajittyáhsztak volna.
A tárolók mellől végül visszamentek Grimaszék házához, és a falnak dőlve folytatták a beszélgetést.
– Eszhentúl mindig így fogszh beszhélni?
– Grimasszh! Akajszh egy szhallejt?
– Nem, csak érdeklődtem. Meg aztán próbálom nem túldramatizálni a helyzetet.
– Szhóval nem tudom… Viszhont úgy tűnik, mintha javult volna aszhóta, hogy kijöttem, észh
aszh usszhán gyakojolok…
– Nézd, Tunya! Nem Stifti az, aki épp erre tart a bicajjal? Most legalább kikérhetjük az ő véleményét is… Tunya!
De már nem volt kihez beszélnie: Tunya az arcába húzta a kapucniját, és eltűnt az egyik keresztutcában.
– Csaó, Grimasz! Nem Tunyával beszélgettél az előbb?
– Hagyd a fenébe, Stifti! Hosszú lenne most elmesélni. Inkább arra felelj, mi ugrik be, ha azt
mondom: „aki szelet vet, vihart arat”?
1 Daniel Lowell „Dan” Peterson (szül. 1936. január 9-én) az Amerikai Egyesült Államok egyik leghíresebb kosárlabdaedzője. Utolsó csapata az Olimpia Milanó volt, ahonnan 2011-ben visszavonult, mert az elődöntő visszavágójában kiestek az Olasz Bajnokságból.
2 Morice Fredrick „Tex” Winter (szül. 1922. február 25-én) amerikai kosárlabdaedző. A háromszög-támadás kitalálója, amelynek során a center az alacsony bedobóval és a dobóhátvéddel képez háromszöget, ezáltal szabaddá téve a büntetőterület másik oldalát az irányító és a magas bedobó számára.
3 Jim McGregor amerikai kosárlabdaedző, aki szintén edzett európai csapatokat. Hányattatott magánéletéről könyvet írt, egy évre visszavonult és meditációval foglalkozott.
Luca Cognolato: Védelemben
Manó Könyvek
Ford: Király Kinga Júlia
Megjelenés: 2013. február 15.
