Az ELTE BTK-n elbocsátási hullámot jelentettek be, amelynek következtében olyan legendás oktatókat küldenek el az egyetemről, mint Tarján Tamás, Nádasdy Ádám, Margócsy István, Tverdota György és Kálmán László. (Vecsei Márton és Magyar Vivien hallgatók levelei)
Na most akkor…
„Na most akkor…
…mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen”
(Erdős Virág: Na most akkor)
Három hete elindult egy újabb félév a BTK-n. Jelentkeztem Tarján Tamás kedd délutáni gyakorlatára. Az első héten nem volt szabad terem, így az irodájában gyűltünk össze. Azóta is. Az első héten fáztunk, néhányan kabátot vettek.. Az első héten nem tudott mindenki leülni. Sikerült megjavíttatni tíz régi széket. Körülbelül negyven éves székek, igazi régi bútordarabok. A második héten már folyt a munka, a beszélgetés, elhangzott néhány anekdota Tersánszkyról, József Attiláról, de Sebastian Brandt, és Orosz István is szóba került. A harmadik hétre már minden működőképesnek tűnt.
És akkor olvastam a hírt: lehet, hogy a negyedik héten már nincs Tarján Tamás. Na most akkor mi legyen. Ha nincs terem, ott az iroda. Ha nincs szék, ülünk a földre. Ha fázunk, veszünk kabátot. De ha nincs Tanár Úr…
Az A épület harmadik emeletén Tarján Tanár Úr tartja tovább az óráját, nem küld ki minket, viszont az nem kérdés, hogy kimegyünk-e. Ő nem megy ki, pedig róla van szó, róla is, és körülbelül huszonkét kollégájáról. Lehet, hogy bent kellett volna maradnunk. Lehet, hogy kihagytuk az utolsó harminc percet, amit nála hallgathattunk volna. Lehet, hogy nem volt értelme az élőláncnak. Lehet. De itt nem szabadott csendben maradni. Egyetemi polgárok, tanárok, diákok, egységben, szimbolikusan körbefogtuk az egyetemet. Mint egy Jancsó filmben. Bal kéz hátranyújtva, tenyér befele, törzs elfordítva, jobb kéz előre. Mint egy igazi körtánc. Lehetett volna rondó is, de ez akármennyire lelkes, mosolygós és tiszta volt, haláltánc volt.
Lehet, hogy tegnap délután láttam utoljára Tarján Tanár Úr irodájából a Szabadság szobrot. Lehet, hogy tegnap néztem utoljára farkasszemet a Bolondok hajója plakátjával az iroda falán. Farkasszemet mind a tizennégy koponyával a plakáton, míg tanár úr a végére ér egy többszörösen mellérendelt, összetett körmondatnak, persze minden zárójelet bezárva, a végén a ponttal. És én a plakáttal farkasszemezek, mert ha az ő szemébe néznék, látná annak a tudásnak a hiányát, amit már lehet, nem tud átadni. Lehet, hogy tegnap láttam utoljára a Tersánszky képet az ajtó mellett. Azt a képet, ami a főépület 34-es termének a falát is díszíti. Gelléri mellett, kényszerből. Lehet, hogy hamarabb meg fog telni a fal, mint gondoltam. Az írók és a költők mellé az oktatókkal.
Ki ne legyen jövőre az egyetemünk diákja
ki fog láncot alkotni az Astorián hiába,
ki ne legyen holnaptól az egyetemünk tanára,
ki kerüljön fel a harmincnégyes terem falára.
Vecsei Márton
Örökségünk hordozói
Mit csinál a diák, ha elveszik a tanárát? Erre a kérdésre két napja még nem tudtam volna válaszolni. Talán nem is értettem volna, vagy találós kérdésnek hittem volna, és előre mosolyogtam volna a viccesnek ígérkező megoldáson. Ma már azonban részletes válaszom van. Azt is tudom, hogy a diák, miután bejelentik, hogy elveszik a tanárát, öt különböző fázisban reagál. Mint a beteg, aki megtudja, hogy gyógyíthatatlan kórban szenved, vagy valaki, aki elveszíti egyik szeretett rokonát.
Először is tagad. „Félreértés az egész. A sajtó találta ki. A mi karunkon nem lesz semmiféle elbocsátás.” – hajtogatja, amikor a pletykák először szárnyra kapnak. Aztán a kávézóban észreveszi az érintett tanárok egymás közt kicserélt pillantásait, és meghallja, amint a folyosón összesúgnak: „Te mész vagy maradsz?” „Megyek.” „Megyek én is veled.”
A bizonytalanság és a becsapottság a düh stádiumába taszítja a diákot. Hangosan fenyegetőzik, hogy biztosan nem megy be az órára, ha más fogja tartani. Hogy a terem előtt törökülésben fogja bojkottálni a tanítást. Mindenfélének elhordja azokat, akik el akarják venni a tanárait, és nem szégyelli magát.
Majd valaki azt mondja, hogy tüntetni kéne, és kezdődik az alkudozás fázisa. A diák kitűzi a tanárai képét a gallérjára, elnevezi róluk az előadótermeket és hatszázad magával együtt élőlánccal veszi körbe az egyetemet. „Már minden mindegy, csak a tanárainkat ne!”
Az akció sikertelen, a döntés nem változik, és a diák depresszióba esik. A szemei kikerekednek és könnybe lábadnak. Legalább annyira kétségbeesik, mint a kisgyerek, aki már a szájában érzi a csokoládé ízét, ám mégis kiveszik a kezéből, mielőtt beleharaphatna. Rögtön arra gondol, hogy biztosan valami rosszat csinált, ezért nem ehet édességet. A diák a depresszió stádiumában, más kielégítő magyarázat híján, saját magát okolja a történtekért. Valamit elrontott, nem volt elég jó, ezért büntetésből elvették tőle a tanárát.
Talán elsőre nem meggyőző a diák és a tanára közötti birtokviszony. Pedig nagyon is létezik. Az én tanárom. Azért az enyém, mert nála van az örökségem. Nála van valami, ami engem illet, és amit csakis tőle kaphatok meg. És arról, hogy megkapom-e, ami amúgy is az enyém, rajtam és a tanáromon kívül nem dönthet senki! Senki nem kényszerítheti arra, hogy megtagadja a nekem ígért örökséget!
Ezért nem az elfogadás az ötödik szakasz, amin a diák (az a diák, aki tanítvány is!) keresztül megy, ha elveszik a tanárát. Az ötödik fázis a harc. És ez a fázis most kezdődik.
Önként és élvezettel akar a tanárom felbecsülhetetlen értéket ruházni rám. Olyat ajánl, amit kérni is tilos volna, és ezt akarják megtagadni tőlem?
Magyar Vivien
