A szellem fölkeresi saját feleségét a házukba, az asszony kezes, vállára hajtja a fejét. (Baranyai László kisregénye folytatásokban, fotó: Fésülködő akt, Herendi)
Szellemfiguráink Hujber háza előtt állnak és vitatkoznak. Nem is igazi vita ez, inkább csak afféle nézetegyeztetés.
Hujber egy házra mutatva az imént azt mondta az ügyvéddoktornak, hogy itt lakik, mire az kijavította: – Csak lakott itt!
– Jó, laktam – enged a másik. Benéznék az asszonyhoz.
– Én nem mehetek? – kekeckedik Hollányi. – Őrjárat, nem? Ki van adva, mindenhova ketten…
– Csodálkozok magán. Finom pesti úriember, ügyvéd úr!, aztán annyi tapintat sincs benne, hogy az embert egy percre egyedül hagyja a nejével.
– Tőlem?! – jön rá Hollányi, hogy túllőtt a célon. – Mehet, maradhat, ameddig akar. Ráérek, elnézelődök itt…
– Egy perc csak… legföljebb kettő – mentegetőzik Hujber. – Kösz… – És már ott sincs.
Hollányinak egyrészt jól jön a nemvárt egyedüllét – sétálgathat, nézelődhet kedvére. Másrészt – mivelhogy láthatatlan szellem-mivoltában még mindig bizonytalannak érzi magát – attól tart, hogy jön valaki és észreveszi, ne adj isten, megkérdi tőle, mit keres itt a faluban. Módjával mászkál… s ha néha megpihen, ügyel rá, hogy legyen fa a közelben, ami alá berejtőzhet; nem mer messzire távolodni a kollega házától. Morgolódik, zsörtölődik magában.
– Micsoda egy hely! Szép kis népek…
Énekel, dúdolgat magában.
– Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors olykor nem tudja, mit akar!
Az egyiknek kiderül a napfény itt fenn, a másiknak nem jut, csak zivatar.
Egy földbe ásott keresztet vesz észre Hujber háza előtt. – Nézd csak, egy kereszt! Jó, hogy föl nem buktam benne. – Elolvassa a ráírt szöveget: – „Hujber Antal”. Ez ő! „Élt 48 évet”. Hogy kerül ez ide?
Hujber Antal szelleme közben a saját házába lopakodik befelé. Nyílnak előtte sorban az ajtók, már bent van a hálószobában.
– Alszik… Persze, hogy alszik, mit is csinálna… – suttogja.
– Zsuzsi..! Zsuzsikám!
Hujberné felriad. Felül, körülnéz, aztán felsikkant. – Ki az? Mi van? – Felismeri a férjét. – Te vagy az, Tóni?
– Én hát – feleli Hujber.
– Eszedbe jutottam, Tónikám?
– Mindig az eszemben vagy, drágám. – Leül az ágy szélére. – Minden rendben?
– Minden. A Marcinak megszületett a második gyereke. Kisfiú.
– Második gyerek? Nem is mondtad, hogy lesz.
– Mikor legutóbb itt jártál, még szó sem volt róla. Akkor éppen válófélben voltak, de szerencsére egyben maradtak. És akkor most ez a kisfiú.
– El akartak válni? Nem is mondtad.
– Nem akartak idegesíteni vele. Hogy éjjel-nappal rágjad magad. Olyan ritkán jössz haza!
– Tudod, hogy csak akkor jöhetek, ha beosztanak. És minél többen halnak meg, annál kevesebbszer kerül rám a sor.
Ülnek csak egymás mellett, Hujber ügyetlenül megfogja a felesége kezét. Az pedig a vállára hajtja a fejét. – Úgy hívják, ahogy téged: Antal! Örülsz neki?
– Persze, hogy. Hány malacot vettél?
– Egyet.
– Vegyél még egyet. Most, hogy nagyobb lett a család… A fogadat megcsináltattad?
– Meg fogom.
– Legutóbb megígérted!
– Annyi a kiadás!
Szép legyél nekem, ne fogatlan bába!
Mindketten tudják, hogy az asszony sosem fogja pótoltatni a kiesett fogait – ezt a műsort azért mindig eljátsszák. Egyre kevesebb foga van neki. Minek pénzt kiadni ilyesmiért? Enni így is tud, a többi meg nem számít. Kinek tetsszen? A lényeg, hogy az ura szeresse, és neki, hiába jegyzi meg minden alkalommal, amikor beugrik hozzá, hogy csináltassa meg, így is megfelel.
– Mennem kell drágám – búcsúzik Hujber egy homlokcsókkal. – Szeretsz még?
Csak téged, Tóni! – bújik hozzá a neje. – Gyere gyakrabban! Akár mindennap megverhetnél, egy szót sem szólnék.
– Pedig sivalkodtál rendesen!
– Csak hogy közben jól érezzed magadat. Olyan jól esett neked sivalkodni.
Hujber végigsimítja az asszony arcát. – Dehogy vernélek meg… Jövök, ahogy tudok. Vigyázz magadra, édesem…
Hujber Antalné kivonja kezét a férje kezéből, felkel, az ablakhoz megy, kinéz.
– Látod, Tóni, ha akkor kevesebbet iszol…
Hujber felkel, odalép hozzá, átkarolja. – Tudom, tudom, ne kezdd újra. Jövök majd. A fogad addigra meglegyen…
És már ott is áll Hollányi mellett. Az megkérdi: – Na, mi volt? Minden rendben?
– Minden.
– Idefigyeljen, ez a kereszt mióta áll itt?
– Ez a kereszt? Hát… mióta meghaltam. – Nem nagyon örül neki, hogy másik meglelte a keresztjét.
– De hogy került ide? És miért pont ide? Tudtommal fent a temetőben van elföldelve, onnan jött elő…
– Ez csak úgy áll itt. Az emlékemre.
– Idiótának néz? Elgázolták, azért van itt? El nem gázolhatták, nem az út-, hanem a járdaszélen áll… Szívroham?
– Olyasmi.
– De konkrétan milyesmi? Agyérgörcs?
– Jöttem haza, elestem, nem kaptam levegőt…
– Honnan jött? – Hollányi kíméletlen; ha belekezdett, most már a végére jár.
– Hát honnan, honnan, a kocsmából! Akkor még ki volt nyitva! Nem kaptam levegőt, megfulladtam, kész. Menjünk tovább rövid az éjszaka, az egész falut végig kell járnunk…
– Várjunk csak. Hogyhogy nem kapott levegőt? Amikor se szív, se agy…
– És maga? – Vág vissza Hujber. – Kíváncsi lennék, maga vajon hogyan?
– Nem érdekes. Tüdőembólia. Meg gyomorperforáció.
– Az micsoda, hogy perforánció?
– Kilukad a gyomor.
– Tüdő.. izé, és gyomorkilukadás egyszerre?!
– Igen… egyszerre. Majd elmesélem.
Folyt. köv.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír
Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő
Éccakai őrjárat 4. – Fasor, kifli
Éccakai őrjárat 5. – Tömőfa. Stílfűrész, tartalék benzinnel
Éccakai őrjárat 6. – Nagyfröccs és cserkó. Égi hablaty
