Hitchcock nem csak a feszültségkeltés, a suspense nagymestere volt, hanem a kukkolásé is. A voyeurizmusra való igény, a titkos leskelődés vágya mindig is izgatta a fantáziáját: a Hátsó Ablak című filmjében központi motívummá tette a kukkolás aktusát. Szükségszerű irónia, hogy a Hitchcockban az ő személye, az általa felépített legenda vált a perverzitásig kíváncsi tekintetek áldozatává. (Magyar Vivien kritikája a Hitchcock című filmről)
Hitchcock életének története évtizedek óta képes izgalomba hozni a kíváncsi filmrajongókat. A rendező (Salvador Dalíhoz és Andy Warholhoz hasonlítható módon) módszeresen teremtett saját magából legendát. Mind filmjeit, mind közszerepléseit (beleértve fizikai megjelenését, sajátos humorát és gyakorlatilag minden egyes mondatát) átitatta utánozhatatlanul eredeti személyisége. A számtalan interjúkötet és életrajzi írás után most Sacha Gervasi rendezésében játékfilm is készült a rendezőóriás életének egy fontos szeletéről, a Psycho forgatásának időszakáról.
A Hitchcock című film Stephen Rebello Alfred Hitchcock – Így készült a Psycho című könyve alapján készült, amelyet az író hiteles interjúkból és feljegyzésekből állított össze. A film pontosan adaptálja és alakítja történetté a kötetben összegyűjtött személyek, események, gyártási fordulatok és magánéleti történések leírását. Szembetűnő különbség, hogy a film sokkal nagyobb hangsúlyt helyez Mr Hitchcock (Anthony Hopkins) és felesége illetve szakmai partnere, Alma Reville (Helen Mirren) kapcsolatának bemutatására: ezt az érzelmi vonalat ugyanis a Psycho forgatásának vonalával párhuzamosan fő cselekményszállá teszi. Ez az eltérés inkább a Rebello-könyv hiányosságára világít rá, mintsem a film túlzott romantikaigényére (bár ezzel kétségtelenül rendelkezik). Más, a rendező életéről szóló írásokban ugyanis sokat tudhatunk meg a feleségével való kapcsolatáról, és arról, hogy karrierje kezdetétől fogva mennyire tiszteletben tartotta, igényelte, és szükségesnek érezte Mrs Hitchcock szakmai véleményét (például Gene Adair Hitchcockról szóló könyvében olvashatunk erről). A filmben a hatvanhét évesen is gyönyörű és kívánatos Helen Mirren alakítja a független, erős és magabiztos tartású feleséget, aki minden körülmények között igyekszik uralkodni érzelmein. Bár a film csak egy epizódot mutat be házas életükből, a kapcsolat az elidegenedéstől a féltékenységen keresztül a megbocsátásig és újra egymásra találásig jut el. Hitchcock a film végén elismeri feleségét, mint alkotótársát (köztudott, hogy más esetekben mindig szigorúan ellenőrizte, hogy nehogy valaki mást illessen meg a dicsőség saját maga mellett, vagy magával szemben). Anthony Hopkins kitűnően utánozza az utánozhatatlan Hitchcockot. Kissé felfelé tartott fejével, lesütött szemével, lefelé görbülő és gyakran nyitva felejtett szájával, szaggatott beszédmódjával és erős brit akcentusával mind az embert, mind a halhatatlan zsenit megjeleníti a Hitchcock-figurában.
A filmben a házastársi viszony mellett egy másik kapcsolat története is kibomlik. Ez azonban már sokkal inkább abból ered, hogy milyennek képzeljük egy nagy, hollywoodi rendező életét, akit ráadásul a horror műfaj úttörőjeként tartunk számon, mintsem abból, hogy valójában mit is tudunk róla. A filmben Hitchcockot különös viszony fűzi Ed Geinhez, a pszichopata sorozatgyilkoshoz, akinek a bűnei a Psycho alapjául szolgáló regényt ihlették. A könyv írója, Robert Bloch keveset tudott a kis wisconsini városkában történtekről, regényének központi alakja (Norman Bates) azonban mégis kísértetiesen hasonló karakterré vált és hasonló tetteket vitt véghez, mint a valódi gyilkos, Ed Gein. Bloch bevallása szerint e felismerés után alig tudott tükörbe nézni: valamiféle lelki hasonlóságot fedezhetett fel saját, mélyen elrejtett személyisége és a könyvét ihlető szörnyeteg között.
Hasonló párhuzam alakul ki a rendező és Ed Gein között a Hitchcock című filmben. A film Ed Gein egyik gyilkosságának bemutatásával nyit, amelynek helyszínén megjelenik a teát szürcsölgető Alfred Hitchcock (ráadásul vágás nélkül, egyszerűen felé kocsizik a kamera, mintha képen kívül végig ott állt volna). A rendező a kamerába nézve elmondja, hogyha Gein nem követte volna el szörnyű tetteit, akkor a Psycho sem készülhetett volna el. Ez a kezdés azt az illúziót kelti, hogy a valódi Hitchcockot látjuk, aki saját maga meséli el nekünk élete történetét (az utolsó képsorok keretbe foglalják az egész filmet, hiszen ezekben Hitchcock ismét a kamerába nézve szólít meg minket). Itt még nem tudjuk eldönteni, hogyan lehetséges az, hogy egy snittben láthatjuk Ed Geinnel, de a kettejük közötti furcsa, természetfeletti kapcsolat már itt megalapozódik. Később egyre több közös jelenetben láthatjuk őket: ezek mind Hitchcock elméjében, képzeletében, álmaiban játszódnak. Gein olykor a rendező barátjaként jelenik meg, máskor a pszichiátereként (akinek a rendező rendkívül bizalmas dolgokról beszél), megint máskor tanácsokat ad neki, gonosz kis ördögként suttog a fülébe. Mi több, a rendező egyik álmában olyan viszonyba kerülnek, mintha bűntársak lennének. Ezek a jelenetek mind azt a gondolatot erősítik, hogy Hitchcock valamiféle lelki összekapcsolódást érezhetett mind a hírhedt Ed Geinnel, mind az általa ihletett Norman Bates-szel: mintha ők testesítenék meg a rendező elnyomott, visszaszorított dühét és lelki nyomorát, mintha hozzájuk hasonló lenne személyiségének másik oldala. Hitchcock a filmben együtt érez velük, megérti őket, mert sorsukat és személyiségüket a magáénak érzi. A (valódi) rendező szerint az fogta meg legjobban a Psycho című könyvben, hogy olyan szereplőkkel rendelkezik, akikkel a néző azonosulni tud. Nem kivétel ezen szereplők alól Norman Bates sem: a filmbéli Hitchcock több ponton is explicit módon azonosul vele, olyan tetteken keresztül, amelyeket Norman Bates-től láttunk a Psycho-ban: Candy Cornt rágcsál, és egy kukkoló lyukon keresztül meglesi az egyik színésznőt, mint Bates a motelbe érkező nőt a Psychoban. A filmben Hitchcock világosan megmondja: Bates karakterének lényege, hogy borzasztóan szenved attól, hogy nem lehet az, aki valójában – mindig másnak kell mutatnia magát. De vajon nem ugyanebben a helyzetben van-e a rendező, akinek mindig meg kell hazudtolnia saját lényét az élesszemű cenzorok miatt, akik arra törekszenek, hogy minden merész és eredeti képet kivágjanak a filmjeiből?
Nincs bizonyítékunk arra, hogy Hitchcockot valóban érzelmi viszony fűzte a Psycho gyilkos karakteréhez. A Psycho forgatókönyvírója, Joseph Stefano szerint semmiféle „sötétség” nem volt Hitchcockban, amit ezen a filmen keresztül szeretett volna kinyilatkoztatni. Egyszerűen csak volt egy forgatókönyve, amelyből egy rá nem jellemző, meglepő, sokkoló filmet akart csinálni. Hitchcock maga is azt mondta, hogy számára a film készítése szórakozás volt, mintha a közönséget egy vidámparkban végigvezetné a kísértetházon, vagy felültetné a hullámvasútra. A Hitchcock azonban nagyon erősen, szuggesztíven mutatja be a rendező és Gein/Bates különös, a valóságban vagy létezett, vagy nem létezett belső összefonódását, amely jóval érdekesebbé válik, mint a rendező és felesége közötti románc.
