James Martin amerikai jezsuita könyve rövid áttekintést nyújt a rend történetéről és lelkiségéről, majd pedig a „megtalálni Istent mindenben” szentignáci alaptanítás szellemében elsősorban praktikus kérdésekre helyezi a hangsúlyt. Két jezsuita viccet és két részletet olvashattok a könyvből. 
Felejtsd el!
Egy vicc szerint esküvőt tartanak a templomban, s nem sokkal a szertartás előtt az egyik tanú üres helyet keres a parkolóban. Mivel fontos tisztet tölt be, nem késhet el. Kétségbeesésében így imádkozik: „Istenem, ha találsz nekem egy üres helyet, életem végéig mindennap elmegyek a templomba.”
Hirtelen szabaddá válik az egyik hely. „Ó, felejtsd el, Istenem – mondja a férfi –, épp találtam egyet.”
Ide a szegénységgel?
A legismertebb vicc a jezsuita szegénységről a következő. Egy elsőéves novícius ellátogat egy nagyobb jezsuita közösségbe július 31-én, Loyolai Szent Ignác ünnepén, amikor rendszerint nagy vacsorákat rendeznek. Körbekémleli a hatalmas étkezőt, az elegánsan megterített asztalokat, a virágvázákat, az előkészített vesepecsenyét, majd elkiáltja magát: „Ha ez a szegénység, ide a cölibátussal!”
Négy alapelv
Részlet a Sajátos eljárásmód című fejezetből
Egy időben az a mondás járta, hogy a jezsuita képzés annyira szabályozott, hogy ha feltennénk egyazon kérdést a világ öt táján élő jezsuitának, mind az öt ugyanazt a választ adná. Ma már a jezsuiták körében nagyobb az önállóság, s valószínűleg öt eltérő válasz érkezne a kérdésre. Vagy éppen hat. Az olasz jezsuiták ugyanis azt mondogatják: „Tre gesuiti, quattro opinioni!” Három jezsuita, négy vélemény!
Van azonban olyan kérdés, amelyre biztosan hasonló választ adna az öt képzeletbeli jezsuitánk. Ha azt kérnénk tőlük, határozzák meg a szentignáci spiritualitás lényegét, elsőként valószínűleg azt hallanánk tőlük, hogy megtalálni Istent mindenben.
Ez a megtévesztően egyszerű tétel egykor forradalmian hangzott. Azt fejezi ki, hogy az ember mindent a spirituális élet részének tekint. A szentignáci spiritualitás nem szorul templomok falai közé. Nem pusztán „vallási” kérdések foglalkoztatják, mert meggyőződése, hogy nem csupán az imádság és a szakrális szövegek tartoznak az ember lelki életének hatáskörébe. És főleg nem állít olyat, hogy erről vagy arról (a munkáról, a pénzről, a szexualitásról, a depresszióról, a betegségről) nem eshet szó a spiritualitás kapcsán.
A szentignáci spiritualitás mindent fontosnak tart az emberi életben. Kétségkívül jelentőséget tulajdonít az egyházi szertartásoknak, a szent szövegeknek, az imádságnak és a szeretetszolgálatnak, de nem hagyja figyelmen kívül a barátságot, a családot, a párkapcsolatot, a szexualitást, a szenvedést és az örömet sem, sőt a természet, a zene és a popkultúra is foglalkoztatja.
Következzék egy történet, amely jól megvilágítja, miről van szó. David Donovan jezsuita papról szól, aki még gyakran fel fog bukkanni ebben a könyvben. David plébánosként szolgált Bostonban, majd harminckilenc éves korában belépett a jezsuita rendbe. Bostonban született, és nem is akar élni máshol, mondogatta büszkén.
A rendbe való belépése után David évtizedeken át tanulmányozta a Loyolai Szent Ignáctól eredő spirituális hagyományokat, és évekig nevelkedtek a keze alatt fiatal jezsuiták. A jól megtermett és később hatalmas fehér szakállat növesztő David képzett lelkivezető is volt, vagyis segítséget nyújtott másoknak az imaéletük és az Istennel való kapcsolatuk terén.
Először azon a napon találkoztunk, amikor Bostonban megkezdtem a jezsuita noviciátust. A következő két év folyamán David a lelkivezetőm volt, irányt mutatott Isten felé vezető utamon, s a beszélgetéseinket gyakran kísérte nevetés vagy sírás.
Átfogó képzettségénél fogva David szünet nélkül kapott meghívásokat az egész világról lelkigyakorlatos házakba, szemináriumokba, plébániákra és szerzetesi közösségekbe. A jezsuita noviciátusban végzett munkája után négy éven át spirituálisként (lelkiigazgatóként) dolgozott a jó nevű North American College-ban, abban az intézményben, amely ígéretes amerikai egyházmegyés papnövendékeknek ad szállást teológiai tanulmányaik idején Rómában. Néhány éve David váratlanul elhunyt: hatvanöt évesen szívrohamot kapott. Ebben az időszakban a nővére becslése szerint közel hatvan embernek volt a lelkivezetője. Amit az imádságról tudok, annak a nagy részét tőle tanultam.
Valamelyik délután éppen a családunk nehézségeiről szóló híreket próbáltam megemészteni, de öntudatosan kerültem a témát, úgy gondoltam ugyanis, hogy semmi köze a lelki életemhez. David a hintaszékében ülve szürcsölgette elmaradhatatlan kávéját, és figyelmesen hallgatta a szavaimat. Néhány perc elteltével lerakta a csészéjét, és megkérdezte:
– Nem hallgatsz el valamit előlem?
Pironkodva elmondtam neki, mennyire aggaszt a családom helyzete.
– De hát nem lelki dolgokról kellene beszámolnom? – kérdeztem.
– Jim – felelte –, minden része a lelki életednek. Nem teheted meg, hogy az életed egyik részét dobozba teszed, fölrakod egy polcra, és megjátszod, hogy nem létezik. Fel kell nyitnod a doboz tetejét, abban bízva, hogy Isten majd melletted lesz, amikor belenézel.
Ez a kép kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött. A szent-ignáci spiritualitás szellemében semmit sem kell dobozba zárnunk és rejtegetnünk. Nem kell félnünk semmitől. Nem kell elrejtenünk semmit. Mindent nyíltan megmutathatunk Isten színe előtt.
Ezért adtam azt a címet ennek a könyvnek, hogy Jezsuita spiritualitás. Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez. Nem az a szándékom, hogy kimerítő felvilágosítást adjak mindenről, hanem ahhoz szeretnék segítséged nyújtani, hogy felfedezd, hogyan találhatod meg Istent életed minden területén. Hogyan találhatod meg Istent mindenben. És mindenkiben.
A következő kérdések jól mutatják, mely területek foglalkoztatják a szentignáci spiritualitást. A könyv fejezetei ezekről a kérdésekről fognak szólni.
Hogyan tudhatom meg, mit kell tennem az életben?
Hogyan tudhatom meg, hogy kinek kell lennem?
Hogyan hozhatok jó döntéseket?
Hogyan élhetek egyszerűen?
Hogyan lehetek megbízható barátja másoknak?
Hogyan lehet szembenézni a szenvedéssel?
Hogyan lehetek boldog?
Hogyan találhatom meg Istent?
Hogyan imádkozzak?
Hogyan szeressek?
Mindezek a kérdések szervesen hozzátartoznak a szentignáci spiritualitáshoz, mert szervesen hozzátartoznak az emberi létezéshez.
Ha már elmondták, hogy mindenben meg kell találnunk Istent, öt képzeletbeli jezsuitánk másodjára valószínűleg azt emelné ki, hogy a szentignáci spiritualitást követők szemlélődve tevékenykednek.
Ez az elgondolás ma sok emberben visszhangra talál. Mit szólnál, ha szemlélődőbb vagy egyszerűen csak békésebb életet tudnál élni? Nem szeretnél kilépni abból a szétszórtságból, amit – kinek mi – a mobiltelefonok, a faxok, az e-mailek, az internetes csevegések, a zenelejátszók, az okostelefonok okoznak, és nincs kedved egy kis csendhez? Bármennyire szórakoztatók is ezek a klassz kis kütyük, nincs kedved lazítani néha?
Ami azt illeti, a szentignáci spiritualitás egyik alapvető felismerése, hogy bár a béke és a csend nélkülözhetetlen a lelki életünk táplálásához, a legtöbben nyilván nem fogunk felmondani a munkahelyünkön, és nem fogunk kolostorba vonulni, hogy szüntelen imádságban töltsük napjainkat. És ha már itt tartunk, a monasztikus szerzetesek is rengeteget dolgoznak (helyenként pedig már e-mail címük is van).
Szent Ignác tehát azt tanácsolta ugyan a jezsuitáknak, hogy mindig különítsenek el időt az imádságra, ám elvárta tőlük, hogy aktív életet éljenek. „Az út a mi otthonunk” – mondta Jerónimo Nadal, Szent Ignác egyik első társa. De az volt a feladatuk, hogy közben szemlélődő vagy meditatív viszonyulást alakítsanak ki a világgal. Hogy tevékeny szemlélődők legyenek.
A legtöbben közülünk sok-sok feladatot látnak el, és alig van idejük arra, hogy imádkozzanak vagy meditáljanak. Ha azonban tudatában vagyunk a bennünket körülvevő világnak (bármily intenzív tevékenységet végezzünk is), megteremtjük annak lehetőségét, hogy szemlélődő viszonyulás hassa át a tetteinket. Szent Ignácnak nem az volt a véleménye, hogy a spiritualitásnak csak kolostorok falai közé zárva van esélye – azt kéri tőled, hogy tekintsd a világot a kolostorodnak.
A szentignáci út megértéséhez harmadsorban az inkarnatorikus spiritualitás adhat segítséget. A keresztény teológia szerint Isten emberré lett, más szóval megtestesült, inkarnálódott a Názáreti Jézusban (az incarnatio kifejezés a ’test’ jelentésű latin caróból ered). Tágabb értelemben az inkarnatorikus spiritualitás azt jelenti, hogy hisszük: Isten megtalálható életünk hétköznapi eseményeiben. Isten nemcsak valahol messze van. Ezen a helyen is jelen van. Ha Istent keresed, nézz körül! Éppen ezért az imádság egyik legjobb meghatározása Walter Burghardt 20. századi jezsuita teológustól származik, aki szerint az imádság nem más, mint „a valóság hosszas, szeretetteljes szemlélése”. Az inkarnatorikus spiritualitás a valóságra irányul.
Végső soron Istent nem tudjuk teljesen megismerni, legalábbis nem ebben az életben. Az 5. században elhunyt Szent Ágoston azt állította, hogy ha megértjük Istent, akkor csak azt bizonyítjuk, hogy nem Istenről gondolkodunk, mert Isten felfoghatatlan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kezdhetnénk megismerni Istent. Éppen ezért a szentignáci spiritualitás elismeri ugyan, hogy Isten különbözik a teremtett valóságtól (más szóval: transzcendens), másrészt inkarnatorikus természetű, azaz elismeri, hogy Isten közel van hozzánk, jelen van az életünkben (más szóval: immanens).
A szentignáci spiritualitás utolsó két alapelve a szabadság és a belső függetlenség. Szent Ignác pontosan tudatában volt annak, hogy mi szab gátat az életében (és mások életében) a szabadságnak és az örömnek. Klasszikus írásműve, az 1522 és 1548 között született Lelkigyakorlatok nagyrészt abban kíván segítséget nyújtani, hogy az emberek elég szabadok legyenek ahhoz, hogy jó döntéseket tudjanak hozni. A mű eredeti címe: Lelkigyakorlatok, hogy az ember önmagát legyőzze és életét rendezze anélkül, hogy bármely rendezetlen hajlamból elhatározást tenne. A legtöbb jezsuita azonban egyszerűen Lelkigyakorlatokként vagy pusztán Gyakorlatokként emlegeti.
A nehézkes cím fontos elgondolásokat rejt. Az egyik a cím végén hangzik el: Szent Ignác „rendezetlen hajlamnak” nevezi azt, ami megakadályoz minket abban, hogy szabadok legyünk. Azt állítva, hogy „függetlennek” kell lennünk, Ignác azt hangsúlyozza, hogy ne verjenek béklyóba minket lényegtelen dolgok.
Vegyünk egy példát. Mi a helyzet, ha az a legfőbb gondod az életben, hogy pénzre tegyél szert? Hát, ha így áll a dolog, valószínűleg nem leszel túl nyitott arra, hogy olyanok társaságában időzzél, akik nem mozdítják elő a karrieredet. Aligha fogsz sok időt szánni a kikapcsolódásra. Még az is lehet, hogy idővel csak eszköznek (sőt akadálynak) tartasz majd mindenkit a felemelkedésed útján. Fokozatosan úgy kezded látni a világot, hogy minden a munkád, a karriered és a pénzszerzési vágyad körül forog.
A munka tagadhatatlanul része mindannyiunk élethivatásának. Ha viszont idővel azon kapod magad, hogy minden mást feláldozol ennek a célnak az oltárán, rá kellene jönnöd, hogy a munka valamiféle „istenséggé” lépett elő az életedben.
Ha azt a kérdést szegezik nekem, hogy meg lehet-e szegni e-gyáltalán az első parancsolatot („Ne legyenek más isteneid rajtam kívül”), sokszor azt válaszolom, hogy bár napjainkban kevesen hisznek sokféle istenben (nem úgy, mint egykoron), sokkal többen hisznek újabb keletű „istenekben”. Vannak, akiknek a karrierjük az „istenük”. Vagy a pénz. Vagy a társadalmi rang.
Mi lenne erről a véleménye Szent Ignácnak? Alighanem összehúzná a szemöldökét, és azt mondaná (persze baszkul, spanyolul vagy latinul), hogy nyilván meg kell keresned a kenyérrevalódat, de nem szabad engedned, hogy olyan „rendezetlen hajlam” legyen a karriered, amely gátol abban, hogy szabadon szert tegyél új ismerősökre, időt szánj azokra, akiket szeretsz, és ne eszköznek, hanem célnak tarts másokat. „Hajlammá” válhat, hiszen hat rád. És „rendezetlen”, mert nem valami olyanra van rendelve, ami életet ad.
Szent Ignác azt javasolná, hogy próbálj elindulni a „belső függetlenség” felé. Ha meg tudod tenni az első lépéseket, szabadabb és boldogabb lehetsz. Ezért tanácsolta Ignác az embereknek, hogy kerüljék a „rendezetlen hajlamokat”. Elzárják ugyanis az utat a belső függetlenség elől, és nem engedik, hogy növekedjünk a szabadságban, növekedjünk személyes valóságunkban, és növekedve közelebb kerüljünk Istenhez. Ha legnagyobb meglepetésedre úgy látod, hogy ezek az elvek hasonlítanak a buddhizmusra, hát nem tévedsz: a szóban forgó célt hosszú ideje számos spirituális hagyomány kitűzte.
Ha tehát azt kérnék tőled, hogy néhány szóban foglald össze a szentignáci spiritualitás lényegét, a következőket említhetnéd:
1. megtalálni Istent mindenben;
2. cselekvő szemlélődővé válni;
3. inkarnatorikus látásmódot kialakítani a világról;
4. szabadságra és belső függetlenségre törekedni.
Bármelyik szempontot említsd is, vagy sorold fel akár valamennyit, helyesen válaszolsz. Ebben a könyvben behatóan szólunk majd mindegyik válaszlehetőségről, és azt is megvizsgáljuk, hogy milyen összefüggésben vannak minden mással.
Szent Ignác szemléletmódjának megértéséhez segítséget nyújthat, ha ismerjük magát Ignác személyét. A lelki élet többi mesteréhez hasonlóan róla is elmondható, hogy tapasztalatai hatással voltak a világról alkotott felfogására és spirituális módszereire. Loyolai Szent Ignác története ráadásul arra is kiválóan rávilágít, hogy minden ember élete (legyen bár 16. századi misztikus vagy napjaink kereső embere) elsősorban lelki utat rajzol ki.
„Spirituális, de nem vallásos”
Részlet a Hatféle út című fejezetből
Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, hogy miként lehet megtalálni Istent, előbb ejtsünk szót két fontos fogalomról: a vallásról és a spiritualitásról. Napjainkban mintha mindenkinek lenne spirituális érdeklődése – a kollégiumi szobatársunktól kezdve a munkatársainkon át minden második hírességig. De míg a spiritualitás divatos, a vallás korántsem az. Ennek szellemében sokan mondják magukról: „Spirituális érdeklődésű vagyok, de nem vallásos.” Az angolban külön betűszó is készült a spiritual but not religious szavakból (SBNR). Olyan sokan vallják magukat spirituális beállítottságúnak, de nem vallásosnak, hogy néha eltűnődöm, nem lennének-e vonzóbbnak a jezsuiták, ha lelki- (azaz spirituális), de nem vallásos gyakorlatokat kezdenének meghirdetni.
Az általános gondolatmenet így fest: a vallásos embereknek nyakatekert szabályokhoz és maradi dogmákhoz kell tartaniuk magukat, és olyan elnyomószervezet kezében vannak, amely tiltja az önálló gondolkodást (ezen persze igencsak meglepődtek volna a gondolkodó hívők, például Aquinói Szent Tamás, Maimonidész, Dorothy Day és Reinhold Niebuhr). A vallás ugyanígy sokak szemében szűk látókörű és előítéletektől hemzsegő, s elfojtja az emberi lélek fejlődését (ezen persze igencsak meglepődött volna Assisi Szent Ferenc, Abraham Joshua Heschel rabbi, Avilai Szent Teréz, Rúmi és dr. Martin Luther King Jr. tiszteletes). De sok mai szerzőnél rosszabb megítéléssel is találkozunk: a vallás a legalávalóbb társadalmi kór, minden háború és konfliktus kirobbantója.
Sajnálatos módon a vallás valóban sok visszásságot okozott a mai világban, és számos problémának volt forrása a történelemben: a zsidóüldözéseknek, a végeláthatatlan vallásháborúknak és az inkvizíciónak, hogy a terrorizmusba torkolló vallási intoleranciát és vakbuzgóságot ne is említsük.
Kevésbé súlyos dolgok is eszünkbe juthatnak: állandóan moralizáló szomszédunk, aki azzal traktál minket, hogy milyen sokat segít a templomban; a vallásosságát és bibliai ismereteit fitogtató rokonunk; az az idegesítő munkatársunk, akitől mást sem hallunk, mint hogy milyen üzleti sikereket hozhat magával a Jézusba vetett hit.
A vallásnak van emberi és vétkes dimenziója, hiszen a vallási rendszereket emberek építik ki, s ezért könnyen utolérheti őket a bűn. Őszintén szólva persze az intézményes vallások követői jobban tudják ezt, mint azok, akik kívülről formálnak véleményt a vallásról.
Egyesek szerint a vallás fogyatékosnak bizonyul, ha minden vonzatával együtt mérlegre tesszük. A magam részéről viszont a negatív tényezőkkel bátran szembeállítanám a pozitívakat: a szeretetet, megbocsátást és nagylelkűséget hirdető hagyományokat, akárcsak azoknak a szegényekkel foglalkozó szervezeteknek a tömegét, amelyek a hiten alapulnak, és kézzelfogható eredményeket tudnak felmutatni (a legismertebb közülük talán a Caritas), s azokat a katolikus kórházakat és iskolákat, amelyek az elesetteken kívül a bevándorlókra is gondot viselnek. Vagy gondoljunk csak a keresztény hagyomány nagylelkű alakjaira, Assisi Szent Ferencre, Avilai Szent Terézre, Sienai Szent Katalinra, Teréz anyára és dr. Martin Luther King Jr. tiszteletesre. Ha már szóba került dr. King, eszünkbe juthat a rabszolgaság eltörlése, a nők választójoga és a polgárjogi mozgalom, amelyek alapjául kivétel nélkül vallási elvek szolgáltak. És ne feledkezzünk meg arról a több milliárd hívőről, aki nemcsak vigaszra lelt a saját vallási hagyományában, de olyan erkölcsi felszólításra is, amely önzetlenségre és a fennálló viszonyok megkérdőjelezésére indította. És a Názáreti Jézusról se. Emlékszel rá? Bár gyakran megkérdőjelezte a korabeli vallási szokásokat, mélyen vallásos ember volt (amivel persze elég keveset mondok).
Amúgy pedig az ateizmusnak sem makulátlan a története. No One Sees God: The Dark Night of Atheists and Believers (Senki sem látja Istent. Az ateisták és a hívők sötét éjszakája) című könyvében Michael Novak rámutat, hogy noha számos ateista gondolkodó arra szólít, hogy vizsgáljunk meg mindent alaposan, különösen az intézményes vallás múltját, az ateizmus többnyire nem vet számot a saját múltjával. Gondoljunk arra, mennyi embertelenségért és vérontásért terheli a felelősség csak a huszadik században a „tudományos ateizmust” hirdető totalitárius rezsimeket, például a sztálinista Oroszországot.
Megítélésem szerint a vallás mérlege összességében pozitív. Ami pedig a visszás következményeit illeti, eszembe jut Evelyn Waugh angol regényíró, aki nemcsak nagyszerű alkotó volt, de a feljegyzések szerint nagyon éles nyelvű is. (Egyszer a következőt írta a feleségének: „Tudom, hogy most unalmas az életed. De ez nem adhat okot arra, hogy a leveleid is ugyanolyan unalmasak legyenek. Kérlek, értsd meg.”) Waugh egyik barátja, Nancy Mitford egy alkalommal szóvá tette, hogy hiába keresztény Waugh, rendkívül maliciózus tud lenni. „El sem tudja képzelni – felelte Waugh –, mennyivel rosszabb lennék, ha nem lennék vallásos.”
Ennek ellenére az intézményes vallásokkal kapcsolatos nehézségek ismeretében nem meglepő, hogy sokan így nyilatkoznak: „Nem vagyok vallásos, de komolyan veszem az erkölcsöt, sőt talán Isten áll az életem középpontjában, de saját magamért akarok jót állni.”
Másrészt akik spirituális beállítottságúnak tartják magukat, azt értik a kifejezésen, hogy mentesek a szükségtelen dogmáktól, és önmaguk lehetnek Isten előtt. A fogalom arra is vonatkozhat, hogy az ember kiválasztott és beépített az életformájába egy sor vallási elképzelést. Buddhista templomban meditál (ami remek dolog); pészachkor szédervacsorán vesz részt zsidó barátaival (ami szintén remek); gospelkórus tagja a helyi baptista gyülekezetben (kitűnő); és karácsony éjszaka éjféli misére megy a katolikus templomban (remek). Az ember megtalálja, amiben örömét leli, de egyik egyház mellett sem teszi le a voksát: ez túl szűkös lenne. Ráadásul nincs is olyan hitvallás, amely pontosan azt tartalmazná, amiben hisz.
Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog. „Spirituálisnak” lenni kétségkívül egészséges hozzáállás ugyan, a vallásosság hiánya mögött viszont talán az az elgondolás rejlik, hogy a hit kizárólag az egyénre és Istenre tartozik. És bár igaz, hogy a hit az egyén és Isten ügye, nem kizárólag az egyénre és Istenre tartozik. Mert ez azt jelentené, hogy kizárólag az egyén van kapcsolatban Istennel. És azt is, hogy senkinek nincs joga figyelmeztetni, ha letér a helyes útról.
Mindannyian hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szinte minden téren igazunk van, és ez alól a spiritualitás sem kivétel. Ha nem tartozunk valamilyen vallási közösséghez, kevesebb az esélye annak, hogy megkérdőjelezi a szemléletünket valamilyen hitbeli hagyomány vagy tapasztalat. Arra is kevesebb esély van, hogy belátjuk a gondolkodásmódunk fogyatékosságát és részlegességét, sőt akár a tévedésünket is.
Képzeljünk el valakit, aki a saját elgondolásai szerint akarja követni Jézus Krisztust. Talán úgy értesült, hogy Krisztust követve sikereket fog aratni anyagi téren – amit ma nagyon sokan feltételeznek. Ha viszont valamelyik nagyobb keresztény közösséghez tartozna, figyelmeztetnék, hogy még a legvallásosabb keresztény élete sem mentes a szenvedéstől. A közösség bölcsessége nélkül könnyen torz kép alakulhatna ki benne a kereszténységről. Ha anyagi nehézségei támadnak, talán el is fordul Krisztustól, hiszen már nem tesz eleget a személyes igényeinek.
Bármennyire törekedjünk is arra, hogy kibontakoztassuk a spiritualitásunkat, óhatatlanul elkövetünk hibákat. És ha tévedünk, hasznos, ha valamilyen vallási hagyomány bölcsességére tudunk támaszkodni.
Eszembe jut erről Robert Bellah vallásszociológus másokkal együtt írt, A szív szokásai címmel kiadott könyvének egyik szakasza. A könyvben olvasható egy beszélgetés, amelyben egy Sheila nevű hölgyet a vallási meggyőződéseiről kérdeznek. „Hiszek Istenben – nyilatkozott Sheila. – Nem vagyok vallási fanatikus. Nem is tudom, mikor voltam utoljára templomban. A hitem hosszú úton vezetett végig. Sheilaizmusnak nevezem. A saját kis látásmódom.”
A sheilaizmusnál nagyobb problémát jelentenek azok a spiritualitások, amelyek teljes mértékben az egyént állítják a középpontba, nem engednek teret az alázatnak és az önkritikának, s nem tudják, hogy mi is az a közösség iránti felelősség. Bizonyos New Age irányzatok nem Istenben vagy akár csak a legfőbb jóban találják meg a céljukat, hanem az egyéni tökéletesedésben. Céljuk önmagában véve pozitív, de könnyen önzéssé torzulhat.
A vallás kordában tudja tartani a valóságtól elrugaszkodott elképzeléseinket: hiszen mindannyian hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi vagyunk a világmindenség középpontja, a fejünkben van minden válasz, mindenkinél jobban ismerjük Istent, aki rajtunk keresztül szól a legtisztábban.
Másfelől a vallási intézmények sem zárkózhatnak el a számonkérés elől. E téren kiemelkedő szerepük van a közöttünk élő prófétáknak, azoknak, akik észre tudják venni az intézményes vallás hibáit, fogyatékosságait és jó öreg vétkeit. Azokhoz az emberekhez hasonlóan, akik soha nem kapnak kritikus kérdéseket, a vallási közösségek is sokszor kétségbeejtően rossz útra tévednek, abban a meggyőződésben, hogy „Isten akaratát” cselekszik (elég csak például a salemi boszorkányok perére gondolnunk). Még arra is rávehetnek minket, hogy elégedetten vállon veregessük magunkat a véleményünk miatt. Kritikus hozzáállás nélkül a vallás még azt is elérheti, hogy az emberek nagyobb hibákat kövessenek el, mint amekkorákat vallás nélkül tudnának. Ezért az intézmények számára mindig kényelmetlenek, ettől azonban még nélkülözhetetlenek azok a prófétai vélemények, amelyek folyamatos önkritikára szólítják a közösségüket. Szent Ignác például azzal gyakorolt prófétai szerepet, hogy arra kérte a jezsuitákat, ne törjenek magas egyházi posztok betöltésére: ne akarjanak püspökök, érsekek vagy bíborosok lenni. A jezsuiták még azt is megfogadják, hogy a renden belül sem „törekednek” magas hivatalokra. Rendelkezésével Ignác nemcsak a jezsuiták karrierizmusának igyekezett elejét venni, de prófétai üzenete is volt a korabeli katolikus egyházban uralkodó klerikális kultúrával kapcsolatban.
Termékeny feszültség alakul ki tehát: vallási hagyományaink bölcsessége megzabolázza tudálékosságunkat, hiszen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden kérdésre tudjuk a választ; a profetikus személyiségek pedig figyelmeztetik az intézményeket, amelyek lényegüknél fogva hajlamosak ellenállni a változásnak és a növekedésnek. Itt is a spiritualitás általános szabálya érvényesül: a feszültségben egyensúlyt kell találnunk.
Isaac Hecker a 19. században katolikus hitre tért, pap lett, és megalapította a paulisták néven ismert amerikai szerzetesrendet. Talán ő foglalta össze a legjobban a dolog lényegét. Hecker szerint a vallás „a kapcsolat és a bírálat” lehetőségét teremti meg. A vallási közösségben az ember kapcsolatba léphet másokkal és a hagyománnyal. Bírálattal is illetik azonban, ha szükségesnek tűnik. És ő maga is bírálattal illetheti a saját közösségét, bár ilyen esetben mindig sajátos megkülönböztetési képességre és alázatra van szükség.
A vallás szörnyű dolgokra viheti rá az embert. Ha viszont betölti a feladatát, gátat szab annak a természetes emberi téveszmének, hogy mindent tudunk a világon. Az ellenlábasaitól hallható vélemények és a vallási csoportokat időnként megfertőző pökhendiség ellenére tehát a vallás jó esetben az alázat forrása az emberi életben.
A vallásban az emberi természet társadalmi dimenziója is pontosan tükröződik. Az emberek természetüknél fogva vágynak arra, hogy egymás társaságában legyenek, s ez a vágyuk Isten tiszteletére is kiterjed. Magától értetődik, hogy az emberek együtt akarják kifejezni Isten iránti tiszteletüket, hogy össze akarnak gyűlni olyanokkal, akik szintén vágynak Istenre, és másokkal együtt akarják valóra váltani közösségük álmait.
A közösségen belül kialakított személyes kapcsolatok is közvetíthetnek istentapasztalatot. Isten kétségkívül szól ugyan hozzánk egyedül átélt, bensőséges pillanatokban (imádságban vagy szent szövegek olvasása közben), de a hívő közösség tagjain keresztül is kapcsolatba lép velünk. Isten gyakran a közösségen belül található meg – mások társaságában ugyanolyan gyakran, mint egyedül. Számos ember esetében a templom, a zsinagóga, a mecset jelenti ezt a közösséget. Vagy általánosságban a vallás.
A vallásnak az is pozitívuma, hogy az Istenről és a spiritualitásról kialakított felfogásod könnyebben túlléphet az értelmed és a képzelőerőd egyéni korlátain. Bírónak képzeled Istent? Semmi gond – ha ennek révén erkölcsösebb és szeretettelibb ember leszel. A vallási hagyományok viszont olyan távlatokat nyithatnak a spiritualitásról alkotott felfogásod előtt, amelyeket egymagad soha nem tudnál felfedezni.
Vegyünk egy egyszerű példát. Az istenképek közül számomra a Meglepetések Istene az egyik legkedvesebb. Még a noviciátusban ismertem meg. Akkoriban még kizárólag a Távoli Istent ismertem, ezért felszabadító volt hallanom arról, hogy meglepetésekkel is szolgál, és csodálatos dolgokat szán nekünk. Istennek ez a képe játékos, sőt vidám, de nekem soha nem öltött volna eszembe. David Donovannek, a lelkivezetőmnek köszönhetően ismertem meg, aki Gerard W. Hughes angol jezsuita azonos című könyvéből kölcsönözte – Hughes pedig Karl Rahner német jezsuita egyik tanulmányában bukkant rá.
A kép további vonásokkal gazdagodott, amikor a végére értem a Mariette in Ecstasy (Mariette eksztázisban) című regénynek. A nagy modern spirituális művek közé tartozó könyv szerzője, az irodalmi életben is elismert Ron Hansen katolikus diakónus többé-kevésbé Lisieux-i Szent Teréz francia kármelita életének alapján írta meg egy fiatal apáca vallási tapasztalatainak történetét. A 20. század elején játszódó regény végén sok évvel a kolostorból való kilépése után Mariette levelet ír egykori magisztrájának, akit biztosít arról, hogy Isten továbbra is szól hozzá.
„Azon vagyunk, hogy Isten alakítson, megtartson és megőrizzen minket, ő viszont szabadságot kínál nekünk. Most pedig, ahogy megpróbálom megtudni az akaratát, eláraszt a kedvessége, lenyűgöz hatalmas szeretete, és hallom, hogy azt súgja: »Lepj meg!«”
Azt az elképzelést, hogy Isten meglep minket, és meglepetéseket vár tőlünk, három jezsuita papnak és egy katolikus író vallási képzelőerejének köszönhetően ismertem meg. Más szóval: a vallás ajándékozott meg vele.
Fontos, hogy a spiritualitás és a vallásosság egyaránt hozzátartozik az Istenhez fűződő viszonyunkhoz. Egyik sem valósítható meg teljesen a másik nélkül. Spiritualitás nélkül a vallás könnyen dogmatikus állítások száraz halmazává alakulhat, és elszakadhat a lélek életétől. Ettől óvott Jézus. Vallás nélkül a spiritualitás pedig önközpontú és öntetszelgő lehet, és elszakadhat a közösség bölcsességétől. Ettől óvok én.
Loyolai Szent Ignác szemében a kettő elválaszthatatlan volt egymástól (ha valamiért bírálták Ignácot, akkor túlságosan spirituális beállítottsága miatt, egyesek ugyanis úgy vélték, hogy nem eléggé egyházközpontú a lelkisége). A szentignáci út szellemében egyszerre kell spirituálisnak és vallásosnak lennünk.
