Hudlacsek Bobó, a város messze földön híres káposztasavanyítója felfedezte: ha ő valamire rámutat, az rögvest megsavanyodik. – [Böszörményi Gyula meséje]
Történt egyszer Szeged városában, hogy a polgármester kihirdette: eztán a sült kacsát semmi mással, csakis naranccsal töltve szabad enni.
Másnap aztán Hudlacsek Bobó, a város messze földön híres káposztasavanyítója felfedezte: ha ő valamire rámutat, az rögvest megsavanyodik. Kezdődött azzal, hogy munkába menet megmutatta egy turistának, merre találja az iskolát. Hamarost mentő- és tűzoltóautók robogtak a gyerekekkel tömött épülethez, mivel annak falai bizony erős káposztaszagot kezdtek eregetni, s mikor a vállalkozó szellemű tornatanár megnyalintotta az igazgatói iroda küszöbét, az oly savanyúnak bizonyult, hogy a derék embernek bebandzsított a szeme.
Napközben aztán Hudlacsek Bobó, aki ekkor még mit sem sejtett új képességéről, bizony rá-rámutogatott erre meg arra… Például a műhelye előtt elbattyogó kutyára, hogy az milyen szép állat… Meg a kerületi buszra, hogy az milyen hangos… Továbbá a park fáira, mert szerette a lombok zöldjét, a szemközt álló ház tetejére, mert rászállott a gólya, és végül még az egyre kétségbeesettebb polgármesterre is, aki épp a savanyító előtt rohant el, nyomában vagy száz háborgó polgárral.
És bizony amire (vagy akire) ez a Hudlacsek Bobó rámutatott, az mind-mind rögvest káposztaszagú lett és megsavanyodott! A turisták fejvesztve menekültek Szegedről, a Szabadtéri Játékokra nem jöttek el a fellépők (sem a meghívottak, sem az eltiltottak), a tehetősebb polgárok pedig sietve vidéki nyaralóikba robogtak városi terepjáróikon, nem bírván elviselni az orrfacsargató káposztaszagot.
– Hoddad jöhed ez a bűz? – sápítozott a polgármester, kissé furán ejtve a szavakat, mivel tekintélyes heftijén egy narancsszínű ruhacsipesz fityegett, amit a feleségétől kért kölcsön. A nagyhatalmú közgyűlés ekkor épp a városházán ülésezett, persze tömény káposztaszagban pácolódva, mivel korábban Hudlacsek Bobó ama szép épületre is rábökött.
– Teljesen tehetetlenek vagyunk – tárta szét karját a jegyző, aki spárgával egy illatpárnát kötözött az arcára. – Ez a szag mindent áthat.
– És ha csak ennyi volna a baj – mennydörögte a tűzoltóparancsnok, kissé félretolva az orra alá erősített fokhagymafüzért. – Sajnos a bűzön kívül íze is van a városunknak! Jelentenem kell, hogy az utóbbi két órában én és az embereim, karöltve a rendőrséggel, végignyalogattuk az utcákat, tereket, valamint a fontosabb középületeket, s kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy bizony egész Szeged olyan savanyú, mint a… Nem is tudom.
– Mind a cidrob? – találgatott a felcsipeszelt polgármester.
– Nem – rázta fokhagymáit a tűzoltóparancsnok, majd némi bizonytalankodás után rávágta: – Inkább, mint a legfínomabban, leggondosabban savanyított káposzta!
Bár Hudlacsek Bobó még nem sejthette, de ez volt az a pillanat, mikor a város hatalmasságai gyanakodni kezdtek rá. A hírneves káposztasavanyító épp azon morfondírozott, vajon miért nem tér be hozzá órák óta senki sem, hogy némi fájintos savanyított káposztát vásároljon, mikor a csendes kis utcát hirtelen sisakos rendőrök lepték el.
– Hudlacsek Bobó, ha odabenn vagy, feltartott kézzel gyere ki! – ordította a megafonba a városi kapitány. – Az ellenállás szagtalan… Akarom mondani: hasztalan!
Bobó igencsak furcsállta a dolgot, de látva a sok gumibotos, rohamtökfödős egyenruhást, úgy döntött, inkább engedelmeskedik.
– Szépséges jó napot kívánok mindenkinek – mondta, amint átlépte boltja küszöbét. – Miben segíthetek a tekintetes uraknak?
Ekkor a polgármester átfurakodott két gázmaszkos rendőr között, s megigazítva orrán a ruhacsipeszt, így szólt:
– Hudlacsek Bobó, valld be izibed, biérd dedded, abid deddél?
– Miért, mit tettem?
– Hát nem érzed ezt a rettentő káposztabűzt? – hepciáskodott a jegyző. – Nem látod, hogy a városunkban járdaszegélytől a menetrendszerű buszjáratig, külvárostól a szépséges dómig minden, de minden megsavanyodott és káposztaízű lett?
– Valóban? – hökkent meg Hudlacsek Bobó, szemében ravaszkás fénnyel. – Akkor ennek már fele se tréfa!
– Nem bizony! – lépett előre a rendőrfőnök, kinyújtva aszfalt-, tér- és épületkóstolgatástól feketéllő nyelvét. – Teffék, itt fan rá a bifonyíték!
– No, ha megsavanyodtunk, arról sajna nem én tehetek, hanem csakis az allergiám – vakargatta a tarkóját Bobó. – Mert bizony van nekem ez a bajom.
– Biféle bajod? – hörrentett a csíptetett orrú polgármester.
– Most mondtam: allergia! Mert úgy van az, tetszik tudni, hogy én régi káposztasavanyító családból származom. Káposztát savanyított az apám, a nagyapám, a dédapám, az ükapám, de még a szépapám is. Nekünk a káposztasavanyítás a vérünkben van, annak rendjétől eltérni nem tudunk és nem is akarunk.
– Helyes! – biccentett a tekintetes közgyűlés minden bamba tagja. – Csak azt nem értjük még mindig, hogy hol a baj.
– A baj ott van, hogy én a kacsasültet savanyított káposztával szeretem falni. Ám tegnap az asszonynak el kellett térnie e régi szokástól, mivel a legújabb városi rendelet szerint, amit maga hirdetett ki, polgármester úr, Szegeden eztán csakis naranccsal ehető a kacsa.
A nagyméltóságú urak erre bizony semmi okosat nem tudtak mondani. Érkezésük sem volt rá, mert Hudlacsek Bobó máris tovább beszélt.
– Tetszik tudni, nekem, mint vérbeli káposztásnak, allergiám van. Nem bírom a narancsot, főleg, ha erővel akarják letukmálni a torkomon. Aztán ha mégis megteszik, hát előjön ez a bajom, s minden, ami körülvesz engemet, menten megsavanyodik.
A polgármester ekkor a jegyzőre nézett, a jegyző a tűzoltóparancsnok felé fordult, az meg a rendőrkapitányra pislogott. Mind megértették végre: vagy engedik Hudlacsek Bobónak a sült kacsát káposztával enni, vagy maradnak örök időkre megszagosodva, besavanyodva, míg a Tisza meg nem fordul a medrében.
