Nem egy föltámasztott, hanem a közöttünk élő Ady Endréről írt drámát Zelei Miklós.
(Bakos András könyvajánlója)
„És hazafelé elvették a csergét, amit Jenő a székelykocsárdi állomáson adott föl nekem a vonatra” – panaszkodik a román vámosokra Adynak új nője, Kitti. A Situs inversus. Az Isten balján című drámában így él tovább mindenki, aki fontos: Dsida Jenő a Nagycsütörtökben megénekelt kocsárdi állomáson, az sms-t író Kosztolányi Budapesten, a Nyugat szerkesztőségében, ahol az új tulajdonos azzal ijesztgeti az írókat, hogy hirdetési katalógussá alakítja a lapot. Honoráriumot nem tud fizetni, mert nemrég nagyobb összeget veszített a kaszinóban. Ugyanott a gégemikrofonnal beszélő Babits, aki telefonon fogadja és jegyzi le az új verseket, és nagyon bízik az online Nyugat sikerében. A határon túl rekedt Ady Endre pedig román nyelvkönyvet forgat, a szokatlan szórenddel ismerkedik, súlyzókat emelget, és csak az elégetett levelekben beszél arról, hogyan lehetne tisztességesen élni. Miközben ír rendületlenül, főállású népművelő a konstancai hajógyárban, és az áttelepülés érdekében névházasságot próbál kötni Kittivel – a nő viszont igazi férjet szeretne. Néha betolakodik a képbe Léda és néhány örökifjú karakter: tömbházmester, frakcióvezető-helyettes, két biztonsági őr.
Nem káosz, hanem kérlelhetetlen rend az, ami Zelei Miklós 2013-as könyvében önmagát méregeti. Egyszerre létezik, ami volt és van, hogy kiderüljön, miképpen viszonyulnak egymáshoz akkori és mai közös gondjaink. Szemlátomást örökkévalóak, nem csak belőlünk csinálnak bohócot, hanem ideáljainkból is. Több kedves konklúzió adódik, arra a dallamra, hogy be kell állni a sorba, bárhol kezdődjék az eleje, és bármerre is kanyarog a vége. Például: „A fotelokat, Bandi! Majd elfelejtettem. A Mákos Jutka, tudod, zseniális csaj, a műsorvezetőnő, a férje fotelokat gyárt. Neked is áll az ajánlat. Vigyél le magaddal Koppóházára negyven-ötven fotelt, add el a fogadónak, a jutalékból már zsebpénzed is lesz.”
Hazai közéletről, sajtóról és irodalomról, kisebbségi és többségi létről most így lehet beszélni kétségbeesés nélkül. Hadd kuncogjon a közönség. Nem kell feszengeni, azt érezni egy pillanatig sem, hogy itt egy jellemóriás vergődését látják a törpék, hiszen ugyanaz a színész játssza a szerző szándéka szerint egy kivétellel az összes szereplőt, Adyt és a szekus Grama colonelt, a sünöző Garami ezredest is.
Az egyetlen kivétel a színház marketing menedzsere. A színház ad életet Zelei Adyjának, és a színházi üzletember lövi le pisztollyal, mondván, hogy nem kell újabb nő, újabb helyszín, és Adyból is sok volt már. Jogos. Mert az itt a kérdés, hogy vajon létezett-e egyáltalán? Meglehet, csak álmodtunk róla, filmen láttuk, és – mint Takács Zsuzsa versében, a decemberi Tiszatájban, ahol Zelei drámája is megjelent – most „Füstben és forróságban támolygunk/ a kijárat felé. A fellobbanó világosság/mámorát kívánjuk vissza, de úgy, ahogyan/ volt, soha többé nem lesz. Se Nagyvárad,/ se Párizs nem forog tovább. Nincs kijárat.”
(Zelei Miklós: Situs inversus. Az Isten balján. Dráma és hangjáték. Komp-Press, Kolozsvár, 2013.)
