Egy új, 22 részes sorozatban olvashatjátok Baranyai László: Éccakai őrjárat című kisregényét, amelyben a felnyílt sírból két szellem járja be a falut,az egykori vízszerelő ésa rózsadombi ügyvéd.
Bódog nem akármilyen falu.
A temetődombon minden éjjel megnyílik két sír, és két egykori bódogi lakos szelleme éjszakai őrjáratra indul.
Végigjárják a falut, benéznek mindenhova, ahol valami gyanúsat észlelnek, felmérik, véleményezik a látottakat, s ahol tudnak, közbeavatkoznak, segítenek.
Egy ilyen éjszakai őrjáratra kísérjük el hőseinket: Hujbert, a helység egykori vízszerelőjét és Hollányit – pardon: doktor Hollányit! -, a rózsadombi ügyvédet, aki maga sem tudja, hogy került Bódogra.
A bódogi temető a falu fölötti dombon fekszik, messziről, az országútról nézve úgy tűnik, fehérszőrű báránykák legelésznek odafent. De nem báránykák azok, hanem sírkövek, a messze földön híres helybéli kőfaragómester, Nagy Józsi remekművei.
A temető mögött rét, azon túl meg erdő, a szurdik-szabdalta Bérces hegység rengetege; vadregényes, titokzatos vidék.
Éjfél van, halálcsend. Lent a faluban a kisharang tizenkettőt kalimpál – éppcsak felhallik ide -, aztán némi spéttel, tompán megkondul a nagy is; öblös hangja felkúszik, s megül a holdfényben fehérlő sírok között. A temető sarkán felállított magasles célzólécére bagoly telepedett – az éji harangszóra az ő huhogása adja az áment.
Minden sápadt, halotti fénybe dermedt… azaz az egyik sírnál mintha mozgolódna valami.
Igen, először alig észrevehetően, mintha csak bogár vagy giliszta fúrna a felszín alatt, odébb gördül egy rög, de aztán a halom közepe jól láthatóan horpadni kezd, kis kráter képződik, s belőle egy kéz – igen, igen, egy emberi kéz! – búvik elő. Utána meg a párja, dolgoznak, tolják, hányják, lökik félre a földet, hogy helyet csináljanak a fejnek is. Kibújik az is. Borzas, türelmetlen és elégedetlen pónem, kissé nagyra sikeredett rezes orral.
Kitörli a földmorzsákat a szeme sarkából, kirázza a hajából is, megnyugszik egy kicsit, nézelődik. Aztán újult erőre kapva tovább mozgolódik, tekergőzik… s máris egész testével kint van a sírból. Felhág a kupac tetejére, körbekémlel. Nem leli, amit vagy akit keres.
– A rosseb… milyen jól aludtam, erre nem fel kell kelni?! – szólal meg, inkább csak önmagához intézve a kérdést.
– Őrjáratba, megint! – morgolódik tovább. – Mintha olyan sokat számítana a falunak, hogy éjjelente van, aki vigyáz rá. Nem ugyanazok ezek már, mint életemben, ha elromlik egy csap, nem hogy megbőröznék, dobják ki a francba, mindenhol ezek az olcsó kínai meg hongkongi bóvlik…
Körülnéz; semmi mozgás. – Még jó, hogy telihold van, nem kell majd sötétben botorkálni. Csak ez a kurva föld ne volna olyan kemény, rég lehetett eső. Ebből kivergődni! Kisebesedik az ember ujja, amíg kiássa magát! Aztán hajnalban meg vissza, az se semmi!
Kíváncsi vagyok, kivel, sorsoltak össze már megint… sok reményem nincsen.
Fülel, mert valami hangot hall, fel is áll. Meglátja, hogy egy másik sír is nyílik. – Na végre… – Közelebb megy, megszemléli. – Mióta van itt ez?! A Nagyjózsi csinálta, az látszik a kövén, de hogy kié lehet..?
Emberünk, pontosabban mondva: emberünk szelleme alig bújt ki a föld alól, máris feltalálja magát: figyel, vizsgálódik, kémlel, kritizál. Olyan egyén ő, aki mindent tud, sőt, mindent jobban tud.
– Horpad, horpad… gyerünk, gyerünk, gyorsabban már… most meg púposodik, na végre kint van… miféle szerzet ez?
A második alak kábán bámészkodik, nagynehezen feltápászkodik, bizonytalankodik… mintha nem lenne magánál, avagy be lenne rúgva. Éltében sem lehetett határozott, erőteljes karakter, de most ebben a számára sokkoló helyzetben végképp elveszettnek tűnik.
– Hé maga, vigyázzon, el ne essék itten nekem!
A másik nem felel.
Az első figura tovább erősködik. – Maga kicsoda? Magához beszélek! Idenézzen, hé! Jöjjön már ide!
A másik odabotorkál: – Jónapot…
– Napot?! Éjszakát! Nem látja, hogy éjjel van? Nézzen föl ember! A hold világít, nem a nap!
A másik még mindig nincs egészen magánál. – Bocsánat… de hol vagyunk? Mi ez itt? És Önben kit tisztelhetek?
– Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! Bódog! Nem lát? Nem látja, hogy ezek sírok itt? A bódogi temetődomb, ember!
– Bódogi ez? – morfondírozik tovább magában – soha nem láttam… – Mi az, maga nem idevalósi? De akkor hogy került ide? Abba a sírba bele?
– Ezt szeretném én is tudni – támad lassan öntudatra a másik. Hogy mit keresek én itt? Ahelyett, hogy ott, ahol eltemettek, a Farkasréti-temetőben nyugodnék szép csöndesen…
– Ember, hát maga el van tévedve! Szép csöndesen?! Az jó lenne, azt hiszem! Csakhogy nekünk most őrjáratra kell mennünk, éccakai őrjáratra, méghozzá párosával; ez minden halottnak, aki ide, a bódogi temetőbe van eltemetve, kötelessége, ha reá kerül a sor!
– Bódog?! Ez egy falu? – értetlenkedik a jövevény. – Soha nem hallottam.
Ez kell csak a helyi erőnek. Hogy az ő faluját..? Nem ismerni? Nem becsülni, nem tisztelni?!
Megemeli a hangját: – Az a maga baja! Nagyon szép kis falu. Mi az hogy szép kis falu… a legszebb falu a környékbe’! Örülhet, hogy idekerült! Hol lakott korábban..? arra csak emlékszik!
– Hogy hol? – vág vissza másik. – Pesten… azaz Budán, fönn a Rózsadombon! Azért is csodálkozom, hogy pont ide, ebbe a maguk soha nem hallott falujába… Miféle hely ez?
Az első nagyot akar mondani, de csak az csúszik ki a száján, hogy: – Hát… egy… egy szép kis hely.
– Valami konkrétabbat, ha szíveskedne!
Az első rájön, hogy jobb a békesség, átvált magyarázó-barátiba. – Mikor én meghaltam, saccperkábé úgy kétszázötvenen voltunk. Haltak el sorba ugye azóta is… haj, de sokkal voltam már őrjáratba’, akik utánam kerültek ide föl! … ugyanakkor az is igaz, épült pár új ház meg születtek is…
Várjunk csak! Maga is nem betelepülő? – támad kebelében gyanú, mégpedig sanda.
– Már hogy lennék az? – mint kutya az esővizet, rázza le a kérdést a másik.
– Pedig bódogi maga is, nincs mese, ha a sírja itten van, akkor ideszámít. Hogyan halt meg? Mert én elaludtam szépen, egy reggel nem keltem föl…
Semmi emléke erről a faluról?
A másik hiába erőlködik, csak azt tudja válaszolni: – Semmi.
– Se kutyája, se macskája itten?
– Se kutyám, se macskám. Senkise!
De az első nem adja ilyen könnyen fel. Kíváncsi, meg aztán tudni szeretné, kivel kell ma – ahogy az előbb közölte – őrjáratba mennie.
– Na várjon csak. Hogy hívják magát?
A másik készséggel válaszol: – Hollányi. Hollányi vagyok. Doktor Hollányi Olivér.
– Hujber. Részemről Hujber. – feleli a másik. – Antal.
– Szóval maga doktor. De milyen doktor ? Orvosdoktor ? Lódoktor ? Fog-doktor?
– Egyik se. Ügyvéd vagyok… azaz voltam – teszi hozzá bölcs belátással.
– Ügyvéd? Igen? Nincs magának egy ügyvéd lánya?
– Ügyvéd lányom? Lányom az van, de nem ügyvéd.
– Hanem?
– Egyetemre jár még.
– Ügyvédire? – Hujber fel van ajzva, nyomot fogott már.
– Mire? – kérdi doktor Hollányi értetlenkedve.
– Hát hogy ügyvédi egyetemre-e?
– Persze hogy arra. Jogászkarra…
Hujberünk már célhoz ért, érzi, hogy győzött. – Ember, hát mondom! El van maga tévedve! Hát hány éve, hogy maga halott! Régóta kitanulta az már az ügyvédséget! Ismerem jól, találkoztam vele, még élőben! Ideköltöztek, persze, hogy ideköltöztek… nyilván a maga halála után. Még én raktam át a kerítés mellé a vízórájukat, mert persze nem volt nekik jó a ház mellett… ezek a pestiek mindent másként akarnak; hát persze, hogy a maga lánya! Csak azért nem jöttem mindjárt rá, mert a vízóra nem az ő, hanem a férje nevén van…
– A férje nevén? Hát férjhez ment?! Mondja a nevet, kihez.
– Halmi Saci, az a párja neve. Halmi Sándor.
– Hát mégis! Ahhoz a léhűtőhöz! Mit mondtam, könyörögtem neki, hogy az az alak tönkreteszi az életét…
Hujber indulna már őrjáratozni, de az ellenvéleményét még tudtul adja.
– Mit nyöszörög itten? Mi a baja vele? Valami híres költő, azt mondják róla. Nagyon normális egy egyén, mindig van otthon pálinkája…
– Hát ez az, hogy költő! Olvasott tőle valamit is? Pénzköltő… az igen! De hogy valaha két petákot kapott volna egy verséért, azt kötve hiszem. Tönkreteszi szegény kis Zitácskámat..!
Hujberünknek más a véleménye. – Dehogy teszi tönkre! Dehogy tette tönkre! Nagyon jól megvannak. Látja: idehozatták magát is, ebbe a temetőbe, hogy közel legyen… egy szót sem szólhat ellene. Tudja maga, mennyibe kerül manapság egy exhumálás?
Hollányi nem adja könnyen a bőrét. – Az enyém nem sokba kerülhetett, hamvasztva lettem. Egy urna, és kész.
– Hamvasztva? Na, ilyenhez hál’isten eddig nem volt szerencsém. Micsoda módi az?! Az embert koporsóba rakják, leeresztik, földet rá… ez a dolgok rendje. Isten ellen való dolog az!
Csakhogy Hollányi fel van készülve. Nemcsak ügyvédileg, műveltségileg is. – Benne van a Bibliában is: ember por vagy és porrá leszel. Isa por és homou vogymuk…
– Hát hogy krematórium, az biztos nincsen benne. Még beadná nekem itt a Bibliát a firnyákos eszével! Na és – erre feleljen! – ha porrá lett, akkor hogy a fenébe állt ilyen szép derék szellemmé össze? Erre feleljen nekem!
Hollányi végignéz magán, megvakarja az állát, azaz a borostáját: – Honnan tudjam én azt? Nem az én dolgom. Összeálltam, és kész. Elvoltam én por formájában is, ha éppen tudni akarja. – Figyeljen ide Uram… – kérleli a másikat – kimaradnék én ebből az őrjáratosdiból. Nem lehetne másvalakit helyettem..? Nem áll szándékomban azzal az alakkal tárgyalni…
– Mármint a vejével? – kérdi Hujber, és rögtön meg is adja a választ: – Már hogy’ tárgyalna – alusznak ilyenkor!
– Akkor sem. Életemben is megvoltam nélkülük, most sem kívánok találkozni velük.
Hujbernek tágra nyílik a szeme. – Nem találkozott velük? A lányával?!
A másik zavartan mentegetőzik. – Mindig ott lebzselt annál az alaknál, képzelheti, micsoda társaságban… mondtam neki, hogy tőlem lehet vele, azt nem tilthatom meg, de estére hazajöjjön, ha késik, nem eresztem be a lakásba.
Hujbernek esze, mint a beretva: – Na és persze nem jött haza, erreföl maga kitagadta. Hány éves volt a lánya?
– Akkor? Húsz? Igen, húsz éves.
– Szép kis ember maga – vonja le a konzekvenciát a vízcsapok volt mestere -, bocs: szép kis ember volt maga. Micsoda maradiság! A pesti ügyvéd!? Rózsadomb meg minden!? Aztán nem engedi a lányát… Itten nálunk, hiába hogy kis falu, senki sem zárja ki a lányát azért, mert egy legénynél aluszik…
– Jön velem az őrjáratba, nincsen apelláta, majd meglátja, milyen szépen élnek!
Indulna, ha nem venne észre egy lopózkodó alakot. Megtorpan.
– Hát ez meg kicsoda?
