Látja Isten, hogy állok a napon címmel Pilinszky János verseit adja elő Bakonybélben vasárnap Földes László Hobo.
A bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor a helyi önkormányzattal együtt három éve határozta el, hogy a Borostyán-kúti kápolnát megpróbálja felújítani, ezt a kezdeményezést Cseh Tamás családja és barátai is támogatták – mondta Varga Róbert, az egyik szervező.
Az elmúlt két évben a településen két nyári, szabadtéri jótékonysági koncertet tartottak, amelyeken az előadók tisztelegtek Cseh Tamás előtt, aki a falu díszpolgára; a koncerteken többek között fellépett Novák János, Víg Mihály, Kisfaludy András, Pitti Katalin, a fővédnök Bereményi Géza volt.
A nézők összesen 1,1 millió forint értékben vásároltak téglajegyeket, Hobo pedig egy év alatt négy önálló estjét hozta el a településre, amelynek egymillió forintos bevételét a kápolna felújítására ajánlotta fel.
A Bakony Erdő Zrt. és a Pannonhalmi Főapátság mellett magánszemélyek és a Bakonybéli Szent Mauríciusz Alapítványra befizetett egy százalékokból további 4,7 millió forint gyűlt össze a munkálatokhoz.
A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium pályázatán pedig 3,5 millió forintot nyert a Szent Mauríciusz Monostor a kápolna felújítására.
Varga Róbert közölte, hogy az összegből renoválták a kápolnát; statikailag megerősítették a szentélyt, elkészült a falszigetelés, a külső homlokzat javítása, festése, a tetőszaruzat és védőrétegének cseréje, valamint a torony oromzati díszeinek a rekonstrukciója, megújult az oltár és a bejárat.
Most a kápolna melletti stációk renoválására gyűjtenek adományokat; Hobo jótékonysági estje vasárnap 18 órakor kezdődik a bakonybéli faluházban.
Pilinszky János: Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
forrás: oszk
