Ha én azt mondom, ha bármikor azt mondom, hogy sűrű hetek voltak ezek az utóbbiak, hogy bánkódni, felháborodni, vulgárisnak és csalódottnak lenni, de (végre talán) lelkesedni, bizakodni is akadt ok, akkor a másokkal is közös dolgaimra gondolok. Talán valóban szemrehányásra méltóan sokat (és ha nem is a sokat, de a külső szem számára az egészhez képest az ideálisnak kikiáltottnál nagyobb arányban) gondolok ezekre a sokan másokkal is közös dolgaimra, a megszólalás(om) felelősségét és pontosságát firtatom egyre tébolyultabban. Ott igyekszem nagyon alapos lenni, ha már (és ez a mutatkozó elválasztás is a kételyeimet ébreszti fel) a csak veled, a csak vele közös dolgaimban többször vagyok tétova, zárkózott és nehézkes. A személyes hétköznapokról nem szólnak napilapok, ahhoz nem jár még ilyen „használati utasítás” sem.
Tehát mindezt én így próbáltam volna jóvátenni. Így oldani fel. Így építeni be. Aztán így rontani el. Lassacskán viszont már azon is igyekezni kezdhetek, hogy végleg megszabaduljak attól a szokástól, hogy némelykor a stilizálás emlegetése és biztonságos barikádja mögött, mintha inkább csak öncélra használnám és sajátítanám ki ezt a nyilvánosságot. És („mit adnom kell a”) magyarázatot, az elnapolt beismerést a jelenlétem defektjei miatt itt, utólag (ha egyáltalán) pótlom, árasztom.
„Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.” – szólnak a Zabhegyező jól ismert utolsó mondatai, és ugye épp itt, december aranymetszésében vannak ennek a zárlatnak a napjai.
Én meg nem engedelmeskedve a salingeri tanácsnak, névsort olvasok magamban most is, mert kérdeznék, hallgatnék és mondanám tovább. Habár tudom, hogy akkor már órák óta ácsorogtunk a konyhában, kapaszkodva több-több üveg borba, nem akarván, hogy bármit kikerüljünk, elmulasszunk, aztán mégis hazaindult valamelyikünk. Átcigiztünk egy éjszakát a gangon mozdíthatatlanul, míg a többiek csak be-bekapcsolódtak, ha épp a szükség arra hozta őket. De abból a konyhából is kiléphettem volna hozzád a gangra néha egy-egy cigire, és bemehettem volna a gangról legalább kabátért, ragadhattam volna akár odabent. Így kezd el mindenki hiányozni.
És ha most pár napra gyógyultnak is mutatják magukat a lelkek, legalábbis nem penészednek, nem gennyesednek, és ez az ország is azzal a – régóta várt – fogadalommal készül talán az újévre, hogy „mostantól szólni fogok, ha fáj”, szóval, ha a világ frissül is körülöttem, én már nem biztos, hogy frissülök vagy akarok egyáltalán. Bepótolhatatlannak hiszek minden hiányolást és minden régi, félbeszakított szeretetet, mert eljött az idő, a Nagy Idők utáni, hogy már csak megbékélni tudok. Arra gondolni csak, hogy az ünnep alatt legalább velem is megbékéljenek, és főleg, hogy én is egy kicsit saját magammal.
Legyen reggel, és legyen kesernyés. Tudjam majd, hogy idesiettem, át az izzadtságszagú éveken – ezért a tisztatekintetű ébredésért. Csituljon el bennem a terápiás mormogás, vagy komolyodjon imává. Kerüljön vizesruha a homlokomra, legyek esendőbb annál, aki rakja, és ne legyen bennem semmi hála. A szobának legyen öreg szerelem szaga. Mondják azt, hogy így élni hiba, hogy szeretni engem csak nagy áldozatok árán, nagy kitartással lehet. Vessék a szememre, hogy bennem nincs félelem, se könnyedség, se fátum.
És vallják be, hogy az önfelszámolás látványa mégsem a legnagyobb afrodiziákum.
