Archív

J. R. R. Tolkien: Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről

Tolkien Befejezetlen trtnetek

Ebben a kötetben olyan történeteket gyűjtött össze Christopher Tolkien, amelyeket édesapja ugyan nem fejezett be, de eléggé kidolgozott ahhoz, hogy érdekesek legyenek az olvasók számára. Ebből olvashattok itt egy részletet az Európa kiadó jóvoltából.

I

A DRÚADANOK

Az adanok más törzsei nem sokat tudtak Haleth népéről,

mert az megtartotta saját nyelvét, s bár szövetségben állt

az emberekkel meg az eldákkal, mégsem közösködött

velük. Maguk között ezen a nyelven beszéltek, de kény –

telenek voltak megtanulni a sindát is, hogy érintkez –

hessenek az eldákkal meg a többi adannal. Többségük

mégis csupán törve beszélte a sindát, akik pedig alig

merészkedtek túl rengetegük szélén, nem is ismerték ezt

a nyelvet. Őrizkedtek az új dolgoktól, s nem vették át

mások szokásait, mint ahogyan az ő életmódjukat is

különösnek találták az eldák meg az adanok. Bár béke

idején nemigen érintkeztek velük, tudták róluk, hogy hű

szövetségesek és félelmetes harcosok, ezért tisztelték

őket, holott más országokba csak igen csekély csapatokat

küldtek, hisz ők sem voltak sokan, és kis nép maradtak

egészen végórájukig. Elsősorban saját rengetegüket

védték, ezért élen jártak az erdei hadviselésben. Sokáig

még az erre kiképzett orkok sem merészkedtek túl közel

házaikhoz. Furcsa szokásaik közé tartozott, hogy legtöbb

harcosuk nő volt, bár más országok nagy csatáiban nem –

igen vettek részt. Ez minden bizonnyal ősi szokásuk

volt, hiszen messze földön híres Haleth vezér asszo –

nyukat is válogatott női testőrei kísérték.

A Haleth-nép összes furcsaságai közül azt csodálták a

leginkább, hogy egy egészen másfajta embernép élt kö –

zöttük amelyhez hasonlót nem láttak még sem a bele-

geket szenvedtek, hiszen azok is gyűlölték őket, foglyaikat

pedig örömmel kínozták. Mondják, amikor Mor goth a

tündék és az emberek minden erősségét elpusztította Be –

leriandban, a drúadanokból csupán né hány család ma –

radt; főleg nők és gyermekek, akik közül sokan a Sirion

folyó torkolatánál leltek végső menedékre.

Hajdanán nagy szolgálatára voltak azoknak, akik

között éltek, ezért később is megkeresték őket, bár kevés

akadt közöttük, aki elhagyta volna Haleth népének földjét.

Döbbenetes ügyességgel követték minden terem –

tett lény nyomát, s bár e jártasságot továbbadták barátaiknak

is, tanítványaik mégse értek fel a drúadanokkal,

akik a kutyákhoz hasonlóan szaglásukat is igénybe vették

éles szemük mellett. Azzal dicsekedtek, hogy szél –

irányban hamarabb megéreznek egy orkot, mielőtt bár –

mely emberfia meglátná. A szagot aztán (ha nem szelt át

folyót) heteken át követték. Bár senki sem tanította

nekik, a növények dolgában is csaknem annyira jártasak

voltak, mint a tündék. Ha új vidékre vándoroltak, ha –

marosan megismertek minden ott termő növényt, na –

gyobbat vagy aprót; nevet adtak azoknak, amelyeket elő –

ször láttak, s megkülönböztették a mérgezőt az ehetőtől.

Amíg nem találkoztak az eldákkal, a többi adan nép –

hez hasonlóan a drúadánoknak sem volt kialakult írásuk,

mégsem tanulták meg az eldák rúnáit és feliratait.

Találékonyságukból nem is futotta többre, mint hogy

kevés számú s egyszerű jelet hagyjanak a nyomok vagy

ösvények mentén, vagy hírt és figyelmeztetést adjanak

egymásnak. Régóta használták kovából készült szerszámaikat,

amelyekkel véstek és vágtak. Jóllehet az adanok

már ismerték a fémeket és a kovácsmesterséget, mielőtt

Beleriandba jöttek volna, mégsem dobták sutba a

régi szerszámokat, mert akkoriban nem volt könnyű

fémekhez jutni, kovácsolt fegyvert és szerszámot pedig

riandi eldák, sem a többi adanok. Kevesen voltak, talán

néhány százan, s elkülönülve éltek, családokban vagy

ap róbb törzsekben éltek, de a közösség tagjaként.4

Haleth népe a saját nyelvén drűg-nak nevezte őket.

Látványuk nemigen volt a tündék meg az embernépek

ínyére: széles, tömzsi alakjuk – néhányuk nem is nőtt

nagyobbra négy lábnál –, roppant tomporuk vastag és

kurta lábakon nyugodott; széles arcuk közepét lapos

orruk csúfította el, fölötte a mélyen ülő szemek meg a

busa szemöldök; az alatt pedig nem is igen nőtt szőr,

néhány férfit leszámítva (ezek felette büszkék voltak

kiváltságukra), akiknek álluk közepén egyetlen sötét

szőrcsík kígyózott alá. Többnyire egykedvűen viselked –

tek, s csak széles szájuk mozgott – vizsla szemük pillantásait

senki sem vette észre, hacsak nem egészen közelről

nézte, mert szinte egybeolvadt szembogarukkal (bár

amikor haragra gerjedtek, szemük vörösen parázslott).

Mély torokhangon beszéltek, nevetésükön pedig nem

győztek csodálkozni, mert zengett és hömpölygött, s bár –

ki emberfia vagy tünde, aki hallotta, maga is nevetésre

fakadt: ugyanis nem volt benne gúny vagy káröröm,

csupán színtiszta vidámság. Béke idején gyakorta nevettek

munkájuk vagy játékuk során, amikor a többi ember

énekelni szokott. Ám könyörtelen ellenfelek voltak, ha

felbőszültek; haragjuk nehezen csillapult, bár vörösen

izzó szemükön kívül semmi sem mutatta, mert némán

harcoltak, és sosem ültek örömünnepet legyőzött ellenfeleik

fölött, még akkor sem, ha orkok voltak – pedig

egyedül irántuk tápláltak szűnni nem akaró gyűlöletet.

Az eldáktól kapták a „drúadan” nevet, akik így elismerték

azt, hogy ők is az adanok közé tartoznak. Míg

népük fennmaradt, az eldák módfelett szerették őket. Ám

fájdalom! életük rövidnek bizonyult, számuk pedig cse –

kélynek, s az orkokkal való harcaik során súlyos vesztesé –

Hajdanán a drűgok legügyesebb kőfaragója szobrot

mintázott halott apjáról, s házához közel, egy ös –

vény mellett állította fel. Ezután leült mellé, s mé –

lyen hallgatva emlékeibe merült. Történt pe dig,

hogy arra járt egy távoli faluba igyekvő erdő járó, s

amikor meglátta a két drűgot, meghajolt feléjük,

majd hangosan jó napot kívánt nekik. Minthogy

nem kapott választ, közelebb ment, s egy darabig

meglepetten szemlélte őket. Végül foly tatta útját, s

így morfondírozott magában: „Nincs párjuk a kő –

faragásban, sosem láttam még ennél élethűbbet.”

Három nap elteltével visszatért, s mivel igen fáradt

volt, hátát az egyik kő alaknak támasztva leheveredett.

Köpönyegét a szobor vállára kanyarította,

hogy megszáradjon, mert röviddel azelőtt esett az

eső, de most forrón tűzött a nap. Csakhamar elszenderedett,

ám egy idő múlva arra ébredt, hogy valaki

beszél fölötte: „Remélem, kipihented magad –

mondta a hang. – Ha mégsem, aludj csak tovább,

de kérlek, támaszkodj a másik szobornak. Az ő lába

többé már nem gémberedik el; s a köpönyeged is

éget a napon.”

Úgy tartják, gyász és bánat idején gyakorta üldögéltek

így a drúadanok; néha azonban csak az elmélkedés örö –

méért, vagy, hogy terveket szőjenek. Némaságuk őrkö –

dés közben is hasznukra vált; ilyenkor az árnyékban

rejtőzködve ültek vagy álltak, s bár úgy tűnt, szemük

csukva van vagy a semmibe bámul, mégsem juthatott a

közelükbe senki észrevétlen. Láthatatlan ébrenlétük oly

erős volt, hogy a betolakodók már-már fenyegetőnek

vélték; még azelőtt megrémültek és visszafordultak, hogy

figyelmeztették volna őket. Ám ha bármilyen gonosz

teremtmény haladt át, a drúadanok ezt rögtön éles füttyel

csak igen drágán lehetett szerezni. Ám amikor találkoztak

a beleriandi eldákkal, s kereskedni kezdtek az Ered

Lindonban élő törpökkel, kiderült, hogy a drúadanok

ügyes fa- és kőfaragók. Festéket is használtak, amelyet

különféle növényekből nyertek, s a fákra meg a lapos

kövekre rajzokat és mintákat festettek; gyakran véstek

arcokat olyan fafelületre, amit később befestettek. Éles

és erős eszközökkel ember– és állatfigurák faragásában is

örömüket lelték, s a legügyesebbeknek nem számított,

játékszert, díszítést vagy festményt készítenek-e, mert

mindegyiket eleven, élethű formával ruházták fel. Ezek

a figurák gyakorta szokatlanok és furcsák voltak, olykor

bizony ijesztőek is; kegyetlen tréfáik közé tartozott, hogy

orkot mintázó szobrokat állítottak földjük határára,

mintha félelmükben ordítozva menekülnének. Önma –

guk ról is készítettek szobrokat, ezeket erdei ösvények

bejárathoz vagy különböző csapások találkozásaira

helyezték, és „őrköveknek” hívták őket. A legszembetű –

nőbbek a Teiglin-gázlónál állnak: mindegyik egy-egy

drúa dánt ábrázol – jóval nagyobbak, mint a valóságban –,

amint egy halott ork testén guggol. Ezek a szobrok nem

pusztán arra szolgáltak, hogy ellenségeikre ijesszenek

velük; az orkok ugyanis rettegtek tőlük, mert azt hitték,

az Oghor-hai-ok (így nevezték a drúadanokat) gonosz

erejét hordozzák, s képesek velük beszélni. Így nemigen

merték megérinteni vagy elpusztítani őket, s ha kevesen

voltak, egy-egy „őrkő” láttán azonnal visszafordultak, és

nem mentek tovább.

Ám e különös nép legfurább képessége az volt, hogy

elérhették a tökéletes csend és nyugalom állapotát; akár

több napon át így maradtak, keresztbe tett lábbal, ke –

zükkel térdükön vagy ölükben, csukott vagy földre szege –

zett szemmel. Haleth népe egy történetet őrzött erről a

különös képességről.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top