A hetvenes-nyolcvanas években magyar borokat is ivott, részben azErzsébet nevű magyar gyerekpesztrának köszönhetően.
Bár a Yes 2013-ban ünnepli megalakulása 45. évfordulóját, Rick Wakeman biztosan nem fog már visszatérni a zenekarba.
„A Yes már a múlt, de nagyon szép volt” – mondta a rockzene történetének egyik legjelentősebb billentyűse, a progresszív rock legendája.
A Yes volt tagja múlt héten a Petőfi Csarnokban, és a dunakömlődi faluházban lépett fel az idén huszadszor megtartott paksi Gastroblues Fesztivál új CD-it és DVD-it bemutató koncerten. A világhírű zenész elmondta, hogy nagyon élvezte nyáron a Gastroblues Fesztivált, mert ilyen típusú rendezvénnyel korábban még nem találkozott.
„Ez a fesztivál a zene mellett legalább annyira szól az evés-ivásról is. Számomra teljesen új volt, hogy mindent meg lehet kóstolni, így aztán irdatlan mennyiséget lehet fogyasztani. Sajnos bort nem ihatok, 27 évvel ezelőtt leálltam az alkohollal. Addig nagyon keményen ittam, de akkor beláttam, ennek rossz vége lehet. A hetvenes-nyolcvanas években azért magyar borokat is ittam, részben Erzsébet nevű magyar gyerekpesztránknak köszönhetően, aki 1971-ben került hozzánk. Vele egyébként ma is tartjuk a kapcsolatot, nyáron találkoztunk is Pakson, ahová eljött a férjével” – mesélte a zenész.
Rick Wakeman elmondta: ritkán dönti el előre, mit játszik a kisebb szabású szólókoncertjein. „Mostanában néha elő szoktam adni a Beatles Eleanor Rigbyjének sajátos verzióját, de elő-előveszem iskoláskorom kedvenceit, Prokofjevet vagy Rimszkij-Korszakovot is. Nyitott vagyok, minden koncertemen igyekszem más-más műsort eljátszani, a dolog attól is függ, milyen a közönség. Ha már a klasszikusokat szóba hoztam, tavaly Szlovákiában Liszttől is választottam egy darabot”.
A billentyűs nemrég jött vissza Dél-Amerikából, ahol szimfonikus zenekar és kórus kíséretében régi szólóalbumai közül az 1973-ban kiadott, ma már legendás The Six Wives of Henry VII, valamint a 1974-es Journey to the Centre of the Earth-öt is teljes egészében eljátszotta.
Rick Wakeman – Journey to the Centre of the Earth:
„Ezek valóban régen készültek, de attól még nem érzem, hogy ne lennének ma is érvényesek. Sok éve történt, hogy egy 16 éves srác a Henry VIII-lemezt íratta alá velem, és ő mondta, hogy talán nekem ez régi album, neki azonban új, hiszen akkor hallotta először. Más kérdés, hogy a Centre of Earth-nek 25 évvel megszületése után, 1999-ben elkészítettem a folytatását, ami nagy öröm volt számomra, és a Henry VIII-hez is írtam később három teljesen új tételt”.
Arra a kérdésre, vannak-e kedvenc korszakai a Yes-időszakból, illetve a szólóéveiből, Rick Wakeman határozott igennel válaszolt. Azt mondta, nagyon szereti a hetvenes évek első hat-hét évében született munkákat, a már említett két szólólemeze mellett a Yesszel készített Fragile-t (1971), a Close to the Edge-et (1972) és az 1976-1977-es időszakot.
„Tudja, akkoriban a lemeztársaságok meg a menedzserek nem szóltak bele mindenbe, mint mostanában, hagyták az embert dolgozni. Nem véletlen, hogy nemcsak a Yes életében volt ez egy gyümölcsöző korszak, hanem a Led Zeppelin, a Genesis vagy a Who számára is meghatározó volt ez az időszak. Ami a koncerteket, a turnézást illeti, azt később élveztem sokkal jobban, a Yesszel az utolsó velük töltött korszakom, 2002 és 2005 között volt a legélvezetesebb. Szerintem ekkor voltunk a legjobbak” – szögezte le.
A Yes ekkor ismét a klasszikus felállásában játszott, a billentyűs Wakeman mellett Jon Anderson volt az énekes, Steve Howe a gitáros, Chris Squire a a basszusgitáros és Alan White a dobos. Wakeman egyébként 1971 és 2008 – állandó megszakításokkal – között hat időszakban is játszott a Yesben, mint nevetve mondja, „a mi kapcsolatunk olyan volt, mint Richard Burton és Liz Taylor viszonya”.
„Sok-sok oka volt az állandó ki-belépéseimnek, az első, 1974-es távozásom például azért következett be, mert nagyon nem szerettem a Tales from Topographic Oceans című, dzsesszes Yes-lemezt. A zenekaron belül mindig viharos viszonyok uralkodtak, szoros baráti viszony csak Jon és közöttem volt, mi már nagyon régről ismertük egymást, és közös témánk volt a foci, a többiekkel viszont a zenén kívül nem voltunk igazán egy hullámhosszon. Meglehetősen sokat vitatkoztunk, aminek persze az a jó oldala megvolt, hogy a legjobbat hozta ki belőlünk zeneileg. Jonnal együtt távoztunk a Yesből 1980 elején, ezután készült a Drama című album Trevor Hornnal és Geoff Downes-szal, aztán 1983-ban a nélkülem, de újra Jonnal és Trevor Rabin gitárossal felvett 90125 című lemez volt szerintem az az anyag, amely megmentette a zenekart a széthullástól” – emlékezett Rick Wakeman.
Bár a Yes-be már nem tér vissza, Jon Andersonnal és Trevor Rabinnal közös projekten gondolkodnak, amely visszatérne a Yes korai korszakában oly jellemző dallamos zenei világhoz.
Forrás: MTI
