Archív

Ha nem vigyázol, kitépi a torkodat!

King11.22.63 2.ktet

Stephen King: 11/22/63 címűregényének főhőse időutazásra vállalkozik, hogy megakadályozza J. F. Kennedy meggyilkolását. Ebből olvashattok itt egy részletet az Európa Kiadó jóvoltából.

Al egy az enyémnél jócskán vastagabb bankjegyköteget húzott elő a zsebéből, és felém nyújtotta.

– Egy kis dugi pénz. Ha valami szuvenírfélét vásárolna. Tegye csak el.

– Miért ne a saját pénzemmel fizessek? – Úgy éreztem, igazán ésszerű a kérdés. Mintha Al meg én értelmes beszélgetést folytatnánk.

– Ez most ne érdekelje. Az élmény jobban megfelel majd a kérdéseire, mint én tehetném, még ha csúcsformában lennék is, mint ahogy messzebb nem is lehetnék a csúcsformámtól. Tegye csak el a pénzt.

Átpörgettem ujjaim közt a bankjegyeket. Legfelül az egydollárosok hibátlannak látszottak. De aztán egy ötdolláros következett, és az egyszerre tűnt kósernak és tréflinek. Abe Lincoln arcképe fölött nagy betűkkel az állt, hogy SILVER CERTIFICATE és tőle balra egy nagy kék 5-ös díszelgett. Felemeltem a lámpához.

– Nem hamis, ha netán azt gondolná. – Al hangján fáradt humor érződött.

Nos, meglehet – a tapintása is hitelesnek tűnt –, de nem volt rajta olyan ábra, amely a másik oldalon is átütne.

– Ha nem hamis, akkor régi – jelentettem ki.

– Csak tegye zsebre, Jake.

Zsebre tettem.

– Van magánál zsebszámológép? Vagy más elektronikus kütyü?

– Semmi.

– Akkor tulajdonképpen már indulhat is. Forduljon meg, hogy a spájz túlsó végét lássa. – De hirtelen a homlokára csapott. – Úristen, hová tettem az eszem? Megfeledkeztem a Sárga Kártyás Emberről.

– Micsodáról? Vagy kicsodáról?

– A Sárga Kártyás Emberről. Én hívom így, a rendes nevét nem ismerem. Tessék, tegye el ezt is. – Némi kotorászás után egy ötvencentes érmét nyomott a kezembe. Évek óta nem találkoztam ilyennel. Talán sráckorom óta.

Megemeltem.

– Ne legyen könnyelmű. Ez értékes is lehet.

– Hát persze hogy az. Pontosan fél dollárt ér.

Ismét rájött a köhögés, amely ezúttal úgy rázta, mint egy szélvihar – de amikor hozzá akartam lépni, elhessentett.

– Hőhullám vagy ilyesmi. A kurva rák a szart is kirázza belőlem. Na, térjünk vissza a Sárga Kártyásra. Piás, de ártalmatlan, viszont nem akármilyen figura. Mintha tudna valamit. Lehet merő véletlen is, hogy éppen ott csuklott össze, ahol maga majd kiér – én mindenesetre fel akartam készíteni.

– Hát nem túl sikeresen – jegyeztem meg. – Halvány gőzöm nincs, miről beszél.

– Azt fogja mondani: „Szereztem egy sárga kártyát a zöldmezőről, de egy dolcsit adjon, mert ma minden dupla annyiba kerül.” Ez világos?

– Tökéletesen. – Egyre mélyebben süppedtem a szarba.

– És tényleg van egy sárga kártyája, a kalapja karimájába dugva. Maga azt feleli: „Egy dolcsira nem futja, de itt egy ötvencentes”, és odaadja neki. Lehet, hogy erre megkérdi – Al felemelte az egyik csontváz-ujját –: „Mit keres itt?” vagy „Honnan jött?”. Még olyasmit is mondhat, hogy „Maga nem ugyanaz a fazon!” Ezt ugyan nem hiszem, de nincs kizárva. Annyi minden kavarog ebben a dologban, amit nem tudok… Szóval akármit mond, maga csak hagyja ott a szárítókamránál, merthogy amellett üldögél, és menjen ki a kapun. – Ironikusan rám mosolygott. – Attól kezdve, cimbora, magáé a világ.

– Szárítókamra?

– Ne izgassa most a szárítókamra, csak jegyezzen meg mindent, amit mondtam. Most forduljon meg újra – így, jól van – és tegyen két-három lépést, de aprókat, mint egy totyis. Olyan óvatosan, mintha koromsötétben keresné a lépcsőházat.

Engedelmeskedtem, de közben a világ legnagyobb marhájának éreztem magam. Első lépés… a fejem leszegve, nehogy beverjem az alumíniummennyezetbe… második lépés… most már össze is görnyedtem. Még néhány lépés, és letérdelhetek. Erre pedig nem leszek hajlandó, még akkor se, ha egy haldokló kéri.

– Al, ez baromság.

És ebben a pillanatban a lábam lejjebb ereszkedett, mint amikor elindulunk lefelé egy lépcsőn. Csakhogy a lábam most is ott volt a sötétszürke linóleum padlón. Tisztán láttam.

– Na tessék – szólt Al, és már nem is recsegett a hangja; egyelőre meglágyította az elégedettség. – Megtalálta, cimbora.

De hát mit találtam meg? Tulajdonképpen mi történik velem? Szuggesztió hatása alatt vagyok – ez a válasz tűnt a legvalószínűbbnek, hiszen akármit éreztem is, a lábam ott nyugodott a padlón. Csakhogy…

Bizonyára önökkel is megesett már, hogy ha szép, derült időben behunyják a szemüket, látják az elmozduló képét annak, amit addig néztek. Hát ez is ilyesvalami volt. Amikor lenéztem, láttam a lábamat a padlón. De amikor pislogtam egyet – egy töredékmásodperccel azelőtt, hogy lehunytam a szemem, vagy egy töredékmásodperccel utána, meg nem tudnám mondani –, felvillant a lábam képe a lépcsőn. És még csak nem is egy hatvanwattos izzó homályos fényében – hanem ragyogó napsütésben.

Kővé váltam.

– Menjen csak – biztatott Al. – Nem lesz semmi baja, cimbora. Menjen csak bátran. – Reszelősen köhögött, majd elkeseredetten azt dünnyögte: – Az én kedvemért kell végigcsinálnia.

Így hát nekivágtam.

Úgy segítsen az Isten: végigcsinálom.

Újabb lépés – újabb lépcsőfok. A szemem arról tudósított, hogy most is Al Bisztrójának a spájzában, a padlón állok, de közben kihúztam magam, és a fejem búbja mégse súrolta a spájz mennyezetét.

A hátam mögül – de kissé messzebbről, mintha nem másfél, hanem öt méterrel állna mögöttem – Al szólalt meg:

– Hunyja be a szemét, cimbora, úgy könnyebb lesz.

Így tettem, és az érzékek zűrzavara azonnal kitisztult. Mintha elmúlt volna a kancsalságom, vagy ami még találóbb: mintha felvettem volna a sötét szemüveget, amit a 3D-s mozikban adnak. Felemeltem a jobb lábam, és lementem a következő lépcsőfokon. Semmi kétség: ez itt egy lépcső. Látni ugyan nem láttam, de a testemmel tisztán érzékeltem.

– Még két fok, aztán kinyithatja – mondta Al, immár egészen messziről. Mintha nem a spájz ajtajában állna, hanem a bisztró túlsó végében.

Most a bal lábam következett, aztán a következő foknál újra a jobb, és egyszer csak kattant valami a fülemben, mint amikor repülőgépen ülünk, és hirtelen megváltozik a nyomás. A szemhéjam mögötti sötétség pirosba fordult, és melegség simított végig az arcomon. Napsütés – ehhez kétség sem fér. És az a gyenge kénes szag megsűrűsödött, és a szaglóskálán az alig érezhetőtől a nagyon kellemetlen felé szökött. Ehhez sem fért kétség.

Kinyitottam a szemem.

Már nem a spájzban voltam, és nem is Al Bisztrójában. Habár a spájzból nem nyílt semmiféle ajtó a külvilágra, mégis kinn voltam. Az udvaron. De már nem volt kikövezve, és nem vették körül akciósboltok. Piszkos, málló cementen álltam. Ott, ahol a Maine-i Kuckónak kellett volna lennie, néhány hatalmas fémtartály támaszkodott a kopár fehér falnak. A tartalmuk magasra volt púpozva, de nem látszott, mi az, mert vitorla méretű, durva, barna zsákvászon borult rájuk.

Megfordultam, hogy vessek egy pillantást a nagy, ezüstös lakókocsira, amelyben a mai napig Al Bisztrója működött – de a bisztró nem volt sehol.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top