Simon Ferenc köszöntése

Életem során többször jártam Szolnokon. Ott lettem katona, ott csókolóztam először, és ott láttam először elhagyott zsinagóga újrahasznosítását kiállítóteremnek. (Libisch Károly írása Papp Elek fotójával)

Ez volt a Szolnoki Galéria, még 1973.-ban. Aztán megismertem a művésztelepet, a színházat, a szimfonikus zenekart, és 2009-es betelepülésemmel a vidékiség minden előnyét, hátrányát. Itt vagyok tehát egy olyan városban, ahol az állandó képtár (Damjanich János Múzeum) mellett működő galériában és a Szolnoki Művésztelep kiállító helységeiben évente 5-6 országos jelentőségű kiállítást rendeznek. – Szerinten, aki zeneértőként/zenekritikusként inkább a képzőművészet gyakori “fogyasztójaként” és nem benfentesként járom a galériákat, kiállítótermeket! – Többek közt 2012. szeptemberében Simon Ferenc életműkiállításán is megfordultam.

2012.-ben Simon Ferenc szobrászművész 90 éves lett! Budapesten született 1922.ben, de gyermekkorának egy részét a Balaton-felvidéken töltötte. 1950-56. között a Képzőművészeti Főiskola szobrász-szakára járt, ahol Mikus Sándor, Beck András és Szabó Iván voltak a mesterei. 1957 márciusa óta él és alkot a Szolnoki Művésztelepen. Műveivel, folyamatos jelenlétével tehát igazán a városhoz tartozik. Mintegy 40 köztéri alkotása látható; továbbá a műgyűjtők, műkereskedők és más városok közönsége is ismerheti szobrait a rendszeres kiállítói részvételei által. Tavaly Szolnokon Az Ember és világa címmel a Szolnoki Főiskola Campusa adott otthont gyűjteményes kiállításának, ahol a most bemutatott alkotások egy része is látható volt. Elmondható tehát, hogy Simon Ferenc saját hazájában is próféta lett.

Ha valaki szobrászművész, akkor szobrai által kellene ismernünk. Erre lehetősééget teremtett Simon Ferenc több száz alkotása, melyeknek talán legfőbb jellemzője, hogy alapvetően klasszikus, néhol klasszicista stílusa mellett elvétve találhatóak modernizmussal megvádolható alkotások. Simonnnál a forma: forma, a mosoly: mosoly, a test: test. Bár a jelkép is jelkép, a szimbólum pedig szimbólum nála is, de pl. Embervirág című szimbolikus alkotása, eszmeisége és megvalósítása mindenképp figurális a virágszirmokkal körülvett embergolyó-bibével. Nála az aktok – sosem anorexiás hölgyek! – esetleges vaskosságuk mellett is; légiesek (Kisakt, Napimádó, Kuporgó), álomszerűek. Portréi az ábrázoltak jellegzetes vonásai kihangsúlyozsásával nagyon szuggesztívek (Szőnyi, Márika, Mensáros László, József Attila, Kodály).

Nekem a kisplasztikák az egyik kedvenc műfajom, s ebből is volt néhány a kiállításon (Küzdelem, Önámítók). S a semmivel sem rokonítható 2 – szerintem! – remekmű: a jelképes harangtorony a 3 harangozóval, a félrevert harangokkal és a cask 24-es számokat mutató toronyórával (Memento vivere); vagy az Emeletek égbetörő létrái az egyes szintek nyitott-zárt kapuinak szimbólumrenszerével…

Simon Feren ma is jó egészségnek örvend. A néhány éve megsemmisült műterme és alkotásai után újjáéledve: ma is alkot. A hegesztőpisztolyától lángralobbant alkotótér látványa a szomorúság mellett a tűz újjáéledése, a prométeuszi teremtő tűz erejei is eszébe juthatott, amikor barátjának megjegyezte: “olyan szép volt, amikor égett”!

Kívánok tehát még termékeny alkotóéveket, jó egészséget a következő, akár a 100. születésnapját köszöntő jubíleumi kiállításig!

Egy tavalyi kiállításról:

{jcomments on}