Egyik drámájában a másikat reklámozta William Shakespeare, Rosenkrantzból a valóságban kettő volt, és a will a korabeli angol szlengben fütyit jelentett – az új magyar Shakespeare-fordítások lábjegyzeteiben különös dolgokra derül fény. (Bakos András könyvismertetője)
„De azt a tervedet,/ hogy Wittembergbe visszamenj tanulni,/nos, azt sajnos nem tudjuk támogatni” – így osztja nagybátyja Hamletet. A Shakespeare-dráma fordítója, Nádasdy Ádám itt lábjegyzetben odaírja, hogy Wittemberg egyetemét 1502-ben alapították, sok dán hallgatója volt, például két Rosenkrantz és egy Guildenstern nevű. A darabban később fölbukkanó urak nevét Shakespeare dán kortársai viselték. Amikor Laertes a húgát, Opheliát tanítja, hogyan kell reagálnia Hamlet közeledésére, és azt mondja, „ Most talán szeret,/ és nem szennyezi hátsó gondolat/ szándéka tisztaságát”, a fordító jegyzete arról szól, hogy a „will” Shakespeare korában kétértelmű jelentéssel bírt: a szándék, akarat mellett fütyit is jelentett. Ezt itt figyelembe kell venni, mert Will Shakespeare gyakran élt ezzel a kétértelműséggel. Olykor a lap alján az derül ki, hogy a szerző következetlen volt: például a pogánykori történetet feldolgozó drámában, a Lear királyban keresztapaságot említ, másutt egy szereplőt hol bennfentesnek, hol kívülállónak tüntet föl, és néha a mellékszálakra se figyel. Shakespeare képes volt arra is, hogy az egyik drámájába a másiknak a bemutatóját reklámozó utalásokat csempésszen bele. Ezzel együtt mégis izgalmas, amit művel.
Az pedig tanítani való, ahogyan Nádasdy tanít ezekben az értelmező, művelődéstörténeti igénnyel megírt, tömör lábjegyzetekben. Egy-egy mondattal folyton emlékezteti az olvasót, hogy ezek a művek a kortársak számára sokkal gazdagabb jelentéssel bírtak, mert Shakespeare reflektált a mindennapi valóságra, és egyszerre akart mesélni a nézőtéren ülő szegénynek és a följebb helyet foglaló királynőnek, vagyis azzal a szándékkal írt, hogy az előadás az egész társadalmat összehozó közösségi élmény.
Most is az lehet, mert Shakespeare nagyon szépen szól magyar nyelven. Nádasdy a régi fordítások szállóigévé vált fordulatait szintén a lábjegyzetben idézi, elmagyarázza, ő miért választotta azt a megoldást. Érzékelteti, szó sem lehet kizárólagos megoldásokról, a nyelv és a kor ismerete fontos, de ezen és a verselés kényszerén túl a személyes ízlés dönt. Arany a Szentivánéji álom ácsmesterét Vackornak nevezi, Nádasdy Tetőfinek, így jelzi, hogy rossz fűzfapoéta szegény. Érdemes ideidézni Laertes fönti mondatát is Arany János magyarításában: „Most talán szeret;/tán ronda célzat még nem szennyezi/szándéka értekét…” Tiszteletre méltó, de a fönti nekünk világosabb. Így szebb a műélvezet, amikor a vásári komédia egy villanással vált éles, finom, szürreális történetre, blank verse a prózára. Más élmény a régi olvasmányhoz képest: végig lehet szorongani attól is, hogy Hamlet meggyőződése, miszerint apját megölték, hiába, hogy gyűlnek a bizonyítékok, mégis lehet elvileg egy beteg rögeszme is. A Szentivánéji álomban a tündérek légies, az előkelők szenvedélyes és az amatőr színjátszó mesteremberek bumfordi világa úgy viszonyul egymáshoz, hogy sejtetnek ezeknél egyszerűbb és éteribb világokat is, amelyek ugyanilyen módon élhetők és tökéletlenek varázslat nélkül.
Lehet, erről magyarórán mást tanítanak. Ez a Nádasdy-féle Shakespeare is puha borítójú, mint a régi diákkönyvtári kiadások. Jó lenne ezt adni most a diákok kezébe. És jó lenne, ha ez a 2990 forint nem számítana drágának.
Shakespeare – Három dráma, Magvető Kiadó, 2012.
