Közben bemondják, hogy utolsó hívás, a bukaresti gép azonnal indul. Eszembe jut, milyen egy más világ már ez, hát valaha mikor indult volna repülő Valenciából a románokhoz. (Méhes Károly prózája a valenciaireptérről)
Amióta Almodóvár-filmeket nézek, számomra olyan Spanyolország, mint a filmjeiben.
A spanyol nyelv is ismerőssé vált, érteni vélem, holott egy mukkot sem beszélek, legfeljebb az olaszból kúszik át néhány szó.
Ülünk a reptéri váróban.
Mindent a szomszéd asztali nőkről.
A piros kabátos szőke és a fekete kabátos barna társalog, egyre élénkebb hangon.
Aztán, mint egy varázsütésre, mindketten telefonálni kezdenek. A fekete szinte már kiáltja, többször is, Paulo, Paulo…!
A piros is élénk hangon mondja, fel is kel az asztaltól, közeledik felém, közben hadar. Előbb Manulea és aztán María többször is előfordul a beszédében. María, María…
Közben bemondják, hogy utolsó hívás, a bukaresti gép azonnal indul. Eszembe jut, milyen egy más világ már ez, hát valaha mikor indult volna repülő Valenciából a románokhoz. És én is, mikor ülhettem volna itt?
Segnores passageros… A hangosbemondó Mister Smith után érdeklődik, Mister Smith jelentkezzen a 20-as ablaknál. Vajon hány Mister Smith tartózkodik most a reptéren? Talán tényleg csak az az egy.
És Paulo? Meg a María?
Ismeri-e egymást Paulo és María? Szeretik egymást? Vagy csak egyszer összeakadtak, netán le is feküdtek, és most ez fáj a piros és fekete kabátosnak?
Egyszerre csak meglátom a hermafroditát. Őt is azonnal megismerem, Pedro mester. Magas, csontos arcú, a keze letagadhatatlanul férfikéz. Zavartan, gyanakodva nézeget körbe. A haja hosszú, szinte a fenekéig ér, arca kifestve, férfiujjainak körmén ezüst színű pöttyök, apró csillagok. Mióta nő vajon? Mikor szánta el magát, hogy: igen. Ezt akarja.
Paulo volt, de María akar lenni.
Kiderül, együtt utazunk a célállomásig, be- és kiszállásnál, a csomagra várakozás közben össze-összevillan a szemünk.
A telefonálók befejezik az izgatott hangú értekezést, ugyanúgy ülnek az asztalnál, mint néhány perce. Csöndesen pusmognak, keverik a kávét.
Aztán jön egy férfi. Magas, középütt elválaszott haj, bézs színű garbó, elegáns, sötétkék télikabát.
Ollá. Mosolyog, negyvenhat foga van, megáll a nők asztalánál.
Most mi lesz?
A nők is mosolyognak, egymás szavába vaágva hadarnak tovább. Nem mondják a férfi nevét.
Aztán a fekete kabátos nő felpattan, az órájára néz. Az asztal takarásából elővarázsolja a bőröndjét: rózsaszín, Hello Kittys darab, kihúzza a fogantyúját, Ciao, mondja, és távozik. Különös, valami szószra emlékeztető parfümillatot érzek, ahogy elviharzik mellettem.
A férfi akkor ül le, a piros kabátos nővel és velem is szemben.
A mosoly egyszerre lefagy az arcáról, most már nem egy modell, lehet drogdíler vagy bérgyilkos is. Pedro mester pontosan tudná, kicsoda. Vagy rendőr, esetleg – mégis – szívsebész.
Most mi lesz?
Villogni kezd a bécsi járat két zöld lámpácskája. A férni-nő is cihelődik, én is ezt teszem, mintha követném. Még nem tudom pedig, hogy egy az utunk.
Megyek, tolom a kulit, amin a csomagjaim vannak.
Segnor, hallom, mire megfordulok, mintha tudnám, nekem szólnak.
A férfi az, a bézs garbóban. A földre mutat, a kuli fogantyúját átvetett kabátom belső zsebéből kipotyogott az előre kinyomtatott beszállókártyám.
Gracias, mondom az általam ismert fél tucat spanyol szó egyikét. A piros kabátos is félig hátra fordul.
Rám mosolyog, olyan kapaszkodó mosollyal. A férfi mereven, szinte szigorúan néz, amíg felszedem a papírt. Intek, és ő bólint egyet.
A férfi-nő jócskán leelőzött, már a mozgólépcsőn áll, süllyed lefelé, a check-in pultok irányába.
Valenciai reptér, 2011. 2. 3., 12.15.
{jcomments on}
