A Műhely folyóirat Piac tematikájú számát2012. november 26.-án18.00 órakormutatják a Nyitott Műhelyben (Bp. Ráth György u. 4.). Az est résztvevő és egy részlet a lapszámból:
Közreműködnek: Désfalvi-Tóth András, Füzi László, Gál Ferenc, Gergely Ágnes, Kertes Gábor, Lukácsi Margit, Mester Yvonne, Nagypál István, Nádori Lídia, Podmaniczky Szilárd, Rőhrig Eszter, Vihar Judit, Vörös Istvá
Házigazda: Villányi László
Részlet a folyóiratból
Podmaniczky Szilárd: Örökcsütörtök
Csütörtök reggel arra ébredtem, hogy közvetlen közelről néz a feleségem.
Mi történt, Noémi?
Tavasz van, mondta.
Odakint ragyogott az ég, a fák harsány zöld sapkában bólogattak, az orgona futólépésben bontotta a virágait.
A piac nálunk egy magaslaton található, ahonnan belátni az egész környéket. Régen hatalmas jegenyék bólogattak a szélén, de egy uniós projekt keretében kivágták őket, mert állítólag ezen a tájon nem őshonosak ezek a fák. Azon a télen kizárólag fával fűtöttek az iskola kombikazánjában, és végre nem zárt veszteséges évet az önkormányzat.
Többször megfordult a fejemben, hogy jelöltetem magam polgármesternek, és négy év alatt összerakom a várost, értek annyit a gazdasági ügyekhez. Viszont a politikához nem. Fogalmam sincs, milyen lehet mocsok mélyen korruptnak lenni. Naiv vagy, mondta Noémi, rendesen flörtölni sem tudsz. Engem is hetedjére csábítottál el, mire megcsókoltál, mondjuk, akkor majd’ leégett a nyelvem.
Betettem egyesbe a biciklit, és fölnyomtam magam a magaslatra. Valahogy mindig olyan megérkezni ide, mintha államot akarnék alapítani. Jön majd a többi vezér is, elrágcsálunk néhány répát, eszünk egy kis véres hurkát a lacikonyhán, széjjelnézünk a tágasságban, és úgy döntünk, mától ez a mi országunk.
A mi piacunk olyan, mint a társalgó. Mindenki ismeri a másikat, és elég csak egy csípős paprikát venni, hogy jól eldiskuráljunk. Csakhogy a hosszú hétvége komoly dolog, bezárnak a boltok, föl kell tölteni a kamrát. Mondom ezt azért, hátha egyszer ufók is olvassák, amit írok, és nem árt pontosan tudniuk, mi is az a hosszú hétvége.
Elsőként egy szép fehér karfiolt pillantottam meg, akkora volt, mint a fejem. Dezső már tudta, hogy nekem le kell szedni róla a zöldjét, mielőtt mérlegre teszi. Egy kiló harminc deka.
Levesnek lesz?
Nem, azt hiszem, Noémi felfújtat fog csinálni belőle, úgyhogy vennem kell hozzá sonkát. Vagyis sonkát mindenképpen, a Mackós Lacitól, másképp nem húsvét a húsvét.
Mackós Laci a legboldogabb ember a világon. Ha szomorú, azt is mosolyogva meséli.
Munkanélküli mind a két gyerek, és röhög egy nagyot a levegőbe, majd jönnek haza hozzám dolgozni. Az egyik fogja a gyesznyó lábát, a másik meg szúr. Szívbe, öcsém, különben szenved az az állat. Én még szúrok, tudja, engem nem érdekelnek a rendszabályok. Miért, ha holnap azt mondják, hogy csak helikopterről lehet epret szedni, akkor ott hagyjuk a földön? Hülyék ezek, mint a marslakók.
Kértem egy sonkát, és az érlelt káposztájából is elhoztam egy kilót. Hagymával és fűszerekkel savanyít. Amikor nincs nála savanyú, megveszem máshol, de összeházasítom pár napra a hagymával.
Nem sok őstermelő van már, a többség úgy hordja a pesti nagybaniról. Nem mintha érdekelne, de az az öröm, hogy a sajátodat adod el, már nincs az arcukon. Kereskednek. Nekem is micsoda öröm, ha eladok egy könyvet. Látom, hogy viszik, hogy tetszik.
Az igazi őstermelő az nem sok mindent árul, például citromot biztos nem. Az igazi őstermelő itt a Valentin Mihály és a felesége. A férfi olyan méltósággal áll az asztala mögött, mint egy köztársasági elnök. Egyszer szeretnék vele hosszabban elbeszélgetni, titokzatos ember. Az látszik rajta, hogy nem a helyén van. Vagyis: döntenie kellett, hogy a földművelés és a maga ura legyen, vagy beszívni ezt a mocskosul korrupt fővárosi levegőt, és halálra keresni magát. Döntött. Amiben, nem tudom, milyen szerepe lehetett a feleségének, mert nem szép asszony. Viszont talán odaadó.
Vettem náluk karónyi répákat, zellert, hagymát, széles vállú petrezselymet, aminek az istennek se bírom megjegyezni a nevét. Vagy berlini, vagy bécsi. Talán mert mind a két várost szeretem. Mert szeretek külföldön járni, levetni magamról azt a nyomasztó felelősséget, ami ebben a tohuvabohu társadalomban terhel. Bárhogy is akarok előbbre jutni, minden évvel rosszabbul élünk, és most legutóbb, hogy ne kelljen kikapcsoltatni a villanyt és a telefonokat – a tévét rég kikapcsoltattam – az élelmet vontuk meg magunktól. Éppen csak annyit eszünk, amennyit a test motorja kíván.
Aztán az egyik kereskedőnél, akin tavaly vettem észre, hogy hiányzik a mutatóujja, vásároltam egy szép nagy ipari karalábét. Főzelék lesz belőle tojáspörkölttel. Noémi úgy csinálja a tojáspörköltet, hogy pirospaprikás, hagymás, lecsós alapot készít, és erre üti rá a tojásokat, majd lefödi. Mennyei menzakoszt.
Almát és körtét Fejes Olgánál kell venni. Szűk nadrágot és feszes pólót visel. A férje olyan féltékeny, hogy majd’ szétrobban egész nap. Fogdossa. Így akarja magát biztosítani arról, hogy az ő tulajdona. Olga meg belepirul, mint egy gimnazista kislány, aki nem tud a táblánál felelni, mert olyan hangosan dobol a szíve, hogy nem hallja a kérdést. A férjénél van egy hatalmas bicska, néha belevágja a káposztába. Egy-két fejet szétfarigcsál egy piacon. Most hangosan bejelentette, hogy vécére megy, és mutatta, hogy mit fog csinálni. Nem tudom, érdemes-e ilyen vonzó nőt feleségül venni.
Eleinte sokszor én is voltam féltékeny Noémire. Nem tudtam, merre jár, kivel találkozik, kik a régi barátok, régi szeretők, megvannak-e még? Nem bíztam benne, csak szerettem bolondulásig. Aztán hirtelen valami szétpukkant bennem, és nagy levegőt vettem. Azóta nem gondolok róla rosszat, csak jót. Nem képzelem túl, hiszen látom, mindkettőnk érzelmi világa nyitott, én is rámosolygok néha egy nőre, ő egy férfira, teszteljük a kapacitásunkat, miközben elég nagy biztonsággal uralkodunk rajta. Ha el akar hagyni, úgysem akadályozhatom meg, bármelyik pillanatban fölkészülten ér a magányos élet.
Vettem két fej citromot is, koratavasszal bátorkodom sűrűn megfázni. Bár utóbb nem mézes citromos fokhagymával kúráltam magam, hanem csípős paprikával, az intenzívebb. Egy barátom írta mailben, hogy neki nem használt a mézes citromos fokhagyma. Ha nem, írtam neki, próbáld meg bevinni beöntéssel.
Aztán vettem még egy liter házi bodzaszörpöt, amivel a koktélokat készítjük. A barnacukron mentalevél és citromfű megtörve, rá az őszibarack pálinka (Remény barackból), jég a plafonig és bodzaszörp szódával.
Beleraktam a biciklim csomagtartójába a szerzeményeket, hogy aztán hazaguruljak a fennsíkról, mikor egy magába roskadt öregembert pillantottam meg a biciklitároló mellett. Szürke öltönyt, pecsétes inget és barna kordsapkát viselt. Sétált és emelgette a karját, mint aki erőtlenül, de megpróbál fölszállni.
Ez nem lehet igaz, ilyen nincs. Ki az a fasz, aki az én biciklimre rakja a számzáras biciklizárját, és aztán bágyadtan elteker? Ki az a fasz?
Napokkal előtte hallottam, hogy rejtélyes biciklilopások követik egymást, de azt gondoltam, csak elunta magát a nép, és valami rémisztő mesével akarja fönntartani a vércukrát.
Ki az a fasz, ismételte az öreg. A feleségem két órája vár otthon a krumplival krumplis tésztának. Mondtam, hogy termeljük meg, de a krumplibogár miatt nem engedte. Ki az a fasz?
Szürke színű roncsbicikli volt az öregé, ha ezt valaki ellopja, meg is érdemli. Viszont volt rajta egy antiknak tűnő csengő.
Elővettem a telefonomat és fölhívtam Áront a rendőrségen. Azt mondta, most nem tud kijönni, még egy negyed óra. Az a módszere a tolvajnak, hogy leláncolja a biciklit, megvárja, amíg a kuncsaft ott hagyja, jellemzően a piac környékén, aztán kinyitja a zárat és elhajt vele.
Te, mondom neki, nem csak a kocsmából szeret így gyorsabban hazaérni?
Nem, mondja, nem kerülnek elő a biciklik.
Ki az a fasz?
Mit mondtál?
Semmi, csak az öreg dühöng, mondtam, és addigra valahonnan szerzett egy vasfűrészt, és nekilátott.
Acélvágóval lehet, hogy könnyebben menne, mondtam, az öreg nem figyelt rám, aztán a telefonba fojtattam. Te, Áron, miért nem tűztök ki pénzjutalmat? Hidd el, fél milla, és két napon belül a postaládádba rakják a Török-testvérek.
Fél milla, megőrültél? Benzinre is alig van pénz. Esztike cseréli otthon a sliccet az egyenruhán.
Minek húzogatod annyit?
Nehogy már te is azzal gyere, hogy húzom a Halmosi doktornőt! Az tény, hogy sokat vagyok beteg, de allergia, baszd meg, az ellen nincs orvosság.
Homeopátia.
Hagyjál már! Különben is nem esetem a doktornő, ez falja a hapsikat, mióta meghalt a férje.
Az öreg lassacskán a számzáros acéldrót feléhez érkezett, levette a sapkáját, megtörölte a homlokát, és leült a húszkilós krumplis zsákra.
Itt fog kicsírázni alattam, dünnyögte.
Elképzeltem, hogy velem csinálja ugyanezt valaki, biztos, hogy elvágom a torkát.
Te, Áron, szóltam a telefonba, háromszázért megfogom nektek a fickót.
Jól van, megkérdezem a főnököt, hogy mi jobb, ha lejönnek Pestről a kommandósok egy biciklitolvaj miatt, vagy a háromszáz. De azt rendesen ki kell tűzni.
Hát tűzesd ki rendesen!
De már csak húsvét után.
Hülye vagy? Tudod mennyi biciklit le fog nyúlni a locsolkodóktól?
Hát az lehet.
Ki fogják nyomni a Röfit, ha nem tudja elkapni. Hány kiló már, kétszáz? Lesz mit lefogyni a közmunkán!
Szólok neki.
Alig hogy hazagurultam a piacról, csörgött a telefonom.
Kettőszázötven, mondta Röfi.
De egy nagy subernyák vagy! Oké! Kettőhetvenöt. És megáll a mérleg nyelve.
Legyen!
Csak annyit kérek, hogy a következő 24 órában álljon készen valaki, aki nincs bebaszva, és ki tudja hívni a mentőt.
Mert minek?
Az az én dolgom.
De nincs okoskodás meg bunyó.
Ide figyelj, Röfi! Három éve olyan gerincműtétem volt, ha hirtelen kapok el egy legyet, kettétörik a csigolyám.
Duma.
Már nem lehet rám biztosítást kötni, Röfi.
Ne Röfizzél, most szolgálatban vagyok!
Akkor 24 óra, óra indul!
Noémi fölhívta a bicikliboltot, azt mondták, ma négykor zárnak a hosszú hétvége miatt. Kipakoltam a zöldségeket és a sonkát.
Új biciklit veszek, mondtam Noéminek.
Megőrültél, alig van pénzünk.
Ez most üzlet, megtriplázom.
Noémi elsírta magát. Másfél éve mást se csinál, csak beoszt, hogy kijöjjünk abból a havi százból, félretesz, kuporgat, lemond a vágyairól, én meg elverem a pénzt egy új biciklire.
Magamhoz szorítottam ezt a sírós kislányt, és mondtam valami baromságot.
Fél egy.
Kivettem a bankból a havi százezret, és bementem a bicikliboltba. A legszebb modellt választottam, bár nem a legértékesebbet. A lényeg az, hogy elöl-hátul patkófékes legyen, mondtam.
Nyolcvanháromezer forint. Számlát kértem róla, mondván, céges bicikli.
Fölhajtottam újra a piachoz. Az öreg már nem volt sehol, a számzáras zár a földön hevert. Cigánygyerekek gyűjtötték be a hátrahagyott rohadt almákat, a szétvagdosott kelkáposzták maradékát. Az egyik egy kiskutyát is talált, fölvette a kettévágott számzárat, és a kutya nyakába akasztotta. Mezítlábasak és koszosak volt, mint negyven éve. Időtlen nyomorúság.
Áthajtottam a kiürült piacon, a vécé előtt Pepi számolta a helypénzt. Ő mézet árul. Meg valutát. Meg mindig van nála egy-két doboz gyógyszer, azt mondja, hipohondriás.
A piac másik végében indul a Lejtő utca, ez a legmeredekebb, ami a piachoz vezet. Először az utca elején támasztottam le a biciklit, de rájöttem, hogy innen még visszafelé is indulhat.
Lementem az utca közepéig, ahonnan még jó négyszáz méter a főutca. Leállítottam a gépet a pedáljára, kettőt kattintottam az első meg a hátsó féken, bementem a mellékutcába, és becsöngettem a süket Feri bácsihoz. Pechemre, mert nála volt a lánya. Csak alibinek szántam, de előjött a Csilla, és alig volt rajta valami. Mondta, menjek be, én meg tiltakoztam.
Csillácska zserbót sütött, és úgy állt előttem szétvetett lábakkal, hogy közben csúszkált, mint aki nyitogatja a bukszáját. Süket Feri bácsi aludt, kimerítette az éjszakai tévézés. Csilla megsimogatta a fejemet, azt mondta, örül, hogy még nem kopaszodok. Mondtam, sehol nem kopaszodok. Csillácska a melléig fölhúzta a pólóját, hogy neki nagyon melege van. És ez volt a szerencsém. Olyan csúnya kövér hasa van, hogy a zserbót is alig bírtam lenyelni. A ruhába bármit beleképzelhetsz, de ez a has túltesz minden fantázián.
Csörgött a telefonom, Noémi hívott.
A feleségem, mondtam tüntetőleg, és kivonultam a lugasba. Aztán végig a járdán, és köszönés nélkül eljöttem.
A biciklin rajta volt a számzár.
Bekapta a horgot.
Valahol most figyel.
Nem mentem oda a biciklihez, süket Feri bácsiék utcáján át tettem egy kerülőt, és meghúzódtam a Lejtő utca aljában. A Zseni kocsma teraszán kikértem egy sört, és vártam.
A Zsenit Tóbiás Angéla vezette, ez volt a helyiek kedvenc kocsmája. Soha nem jártam még benne, a társaság el is hallgatott, mikor leültem. Angéla mosolygott, kihozta az itallapot, amit a falról vett le.
Egy sört, mondtam.
A társaság újra felélénkült, felém pislogtak. Beilleszkedtem, gondolták. Egy kis családi perpatvar, és már meg is van a menedék. A férfi jobb szeret a kocsmában a haverokkal, mint otthon a zsörtölődő asszonnyal. Azt hiszem, most ez is az ufóknak szólt.
Három korsóval ittam meg, mire végre fölhangzott a Lejtő utcában az éktelen üvöltés. Nem kiabált segítségért, nem mondott szavakat, csak a hangszálai szakadtak meg a félelemtől. Az utca aljáig úgy jó ötvenre felgyorsulhat. Valahol olvastam, ha hússzal nekimegy valaminek az ember, olyan, mint öt méterről lezuhanna.
Elővettem a telefonomat, és benyomtam Áron számát.
A biciklis megjelent az utca végén, húzhatott akár hatvannal is. Gyönyörű volt az a kerékpár. Egyedi. Mint egy Harley Davidson.
A Lejtő utcába ekkor akart bekanyarodni fekete Suzukijával a Halmos Jóska felesége, akinek hol cipőboltja van, hol bútorboltja. A múltkor, amikor nála jártam, épp a fürdőszobaszalon és a mangalicabolt között hezitált.
Így, hogy jött a Suzuki, talán még jobban is járt a tolvaj, mintha egyenesen a Wesselényi utca 35-be rohan, ahol az alacsony üvegablakok, az ablakokban lévő, változatos fajtájú kaktuszok a tetoválásnál is maradandóbb nyomot hagynak.
Az arcát kapucni alá rejtett férfi nekivágódott a Suzukinak, átpördült a tetején, és elnyúlt az aszfalton. Vajon ki lehet az?
Áron riasztotta a mentőket, a kocsmából odarohant mindenki, de nem mertek a mozdulatlan testhez nyúlni. Ismerős volt a ruhája.
Vérnyomot nem hagyott a betonon, pedig piszok nagyot takart. Nem éreztem elégtételt. Azt hiszem, kicsit túllőttem a célon. Túl nagy ár ez egy félórás fűrészelésért. Mert büntetni mindig arányosan kell.
Nagyon reméltem, hogy nem szenvedett maradandó sérülést, és életben van. A csigolya ilyenkor csodákra képes. Csak tudom. Az enyém az összes rugalmasságát elveszítette.
Kijött Áron, megérkeztek a mentők is. Szakszerűen megfordították, nem volt magánál, az arcáról lement a bőr. A Fejes Olga férje volt, az örökmozgó és örökféltékeny.
A mentőben aztán összerakták, ellátták a sebét. Nem tört el semmije, csak agyrázkódást szenvedett. Két napra bevitték megfigyelni. Képzelem, hányszor jelent meg ez idő alatt a felesége meztelen teste, amint négerek, arabok, csukcsföldiek, nomád és szántóvető férfiak tették magukévá. Borzalmasan kielégítetlen, végtelen aktusok.
Áronnak négyszemközt bevallotta, hogy nem ment a piac. Vagy ő nem értett hozzá. És tudta, ha az étterem után ez is bebukik, a felesége elhagyja. Pontosabban elveszik tőle. Pedig Olga szerette. Úgy sírt a kórházi ágy mellett, mintha meghalt volna a férje, miközben az a fasz Sportfogadást olvasott.
Végül is, mocsok egy alak.
Noémi szerint rosszul ítélem meg a helyzetet. Nem ismerem eléggé a nőket. De azért a kétszázhetvenöt rugónak ő is örült. Vett magának egy őrületes fekete bugyit.
{jcomments on}
