Megjött Béla bá. Illetve, megjött valaki. Egy kopasz, beesett, de mégis szétfolyó arcú ember pattant ki a kormány mögül. (Méhes Károly novellája)
Jávory Béla lejön néhány napra, mondta apu, kinyomva a telefont, mire anyu felkapta a fejét, Itt van? Ja, hazajött, és megörökölt valami kalyibát a Börzsönyben, azt rakja rendbe, meg alkot. De most ránk vágyik.
Emlékszel Bélára, Pumi?
Ez nekem szólt, és olyannyira pontosan tudtam, kiről van szó, hogy valami megtekeredett bennem. Béla bá apu osztálytársa volt, és amikor volt valami baja, tán elvált, ott lakott nálunk néhány hétig. De lehet, csak pár nap volt az egész. És végig velem játszott, elnevezett – valami tévében látott film miatt – Kis Pumának, ami olyan sikeres volt, hogy ma is Pumi a nevem. Aztán Béla bá fogta magát, és tovább állt Ausztráliába. Szappanoperákat ír, persze, angolul, és verseket, azokat meg magyarul. Egyszer küldött apunak egy kis füzetkét, bele is olvastak a szüleim, de csak annyit mondtak, nem rossz.
Mikor jön?, kérdezte anyu, és apu lustán felelte, Amikor ide ér.
Kint ültünk a beárnyékolt teraszon, ment a ventilátor. Mára is harminckilenc fokot ígért a meteorológia. Apu egy Kádár-életrajzot olvasott, próbálta is magyarázni, ki volt ez a Kádár, Szóval, eléggé bonyolult figura, szögezte le végül, de anyu rászólt, Most mért kínzod ilyenekkel? Ő Sodukuzott, mint rendesen.
Élt bennem egy különös, melegen gomolygó emlék a Béla bás napokról vagy hetekről. Öt éves voltam, tizenegy éve. Úgy rémlik, hogy volt egy időszak, ugyanígy, nyáron, amikor szinte csak vele voltam. Anyu és apu is itt volt, de Béla bá sokkal kézzel foghatóbb volt mindkettőjüknél, nem is felnőttként, hanem nagy pajtásként, akivel megszöktünk az óvodából, és végre azt tehetünk, amit csak akarunk. Addigra én már nem aludtam délután, és amíg a szülők pihentek, különös, néma bolyongással jártam be a házikónkat, ami ilyenkor, hiába, hogy minden szegletét ismertem születésemtől, új és új titkokat rejtett – mert így akartam. És Béla bá csatlakozott ehhez az egyszemélyes expedícióhoz. Úgy jártunk mi ketten szobáról szobára, lestük meg a nyugszéken vagy kanapán pihegve szuszogó anyu és aput, mint az igazi kémek; és mentünk a konyhába, a kamrába, a padlásba és pincébe. Istenien szórakoztunk, és egy idő után egyáltalán nem gondoltam arra, hogy Béla bá felnőtt, és amúgy bort iszik és sört iszik apuval, estére nagy hangon szid valakit vagy valamit, ami miatt el lett cseszve az élete.
Volt, hogy légycsapóval ütögette a fejemet, és azt danolta, Légy az icipici párocskám. Egy csöppet sem haragudtam rá, csak kacagtam.
Egyik reggel, amikor még mindenki aludt, együtt néztük a filmet a pumákról, és rögtön adódott a helyzet, hogy ő legyen a Nagy Puma, én pedig a Kis Puma. Amikor apu kérdezte, hogy ők anyuval micsodák, rendkívül éles elmével közöltem velük: kecskék. Ezen meg is sértődtek kicsit. Mégis megmaradtam Kis Pumának, vagyis Puminak. Egy nap Béla bá eltűnt, nem is emlékszem, hogy elbúcsúztunk volna, és azóta sem láttam.
Most meg jön.
De nem bolond?, kérdezte anyu.
Ugyan, mordult egyet apu. Azért mert volt egy agydaganata a szerencsétlennek? Megműtötték és most tökjól van.
Szerencse, mondta anyu halkan.
Valamivel a kései reggelink után nagy dudálásra rebbent fel a ház. Megjött Béla bá. Illetve, megjött valaki. Egy kopasz, beesett, de mégis szétfolyó arcú ember pattant ki a kormány mögül; vagyis, ezen is érződött, hogy szeretne pattanósan kiugrani, ám mintha nehezen mozgott volna a jobb oldala, a lába be is akadt a küszöbbe, meg kellett kapaszkodjon az ajtó szélében. Nagy rikoltozva estek egymás karjaiba apuval, lapogatták a másik hátát, ám Béla bá ekkor is már körbe lesett, és akkor is, amikor anyu megölelte és – szerintem – egy ösztönös mozdulattal végigsimított a fején, és azt mondta neki már-már szánakozóan, Béluka.
Akkor vett észre engem. Furcsa, arcát ezernyi ráncba futtató vigyor terült szét rajta, rám bökött a mutató ujjával, és még le is guggolt hozzá, úgy mondta, valami félig sikító, gyerekes hangon, A Kis Puma!
Úgy ugrott hozzám, mint aki valamiféle zsákmányra veti rá magát. Felnyalábolt, nem is tudtam, hol van a karom és lábam, és elkezdett velem pörögni. És megint rikoltott, tülkölt szinte, vagyis vonyított.
Amikor letett, azt sem tudtam, hol áll velem a világ, meg kellett fogóddzak a rozoga csatornában. Mindenki dermedten figyelt, most mi lesz.
De Béla bá csak széttárta a kezét, és mint aki nem akar hinni a szemének, mondta, mondta a magáét. Gyerekek, bocsánat a szóért, de le vagyok menve hídba, a drasztikusak kedvéért, egyenesen be vagyok rosálva, be vagyok, per excelence, kérem, szarva – ő, ő, ő a Kis Puma? Az én Kis Pumám? Már engedelmet, de keresgélnem kell a szavakat, itten egy teljesen bombázó hölgy esete forog fenn!
A következő pillanatban megmerevedett, a mutatóujját maga felé fordította. A szemét kimeresztette.
Te, arany pofám, itt kapok szívinfarktust, most azt akarod mondani, hogy nem ismersz meg?
És nézett rám meredten, aztán anyura és apura is.
Ugyan, Béluci, fogta meg a karját anyu, hogy képzeled. Bogikám, ugye tudod, ki jött hozzánk?
És ekkor elfogott valami addig sosem érzett, bugyborgóan pajkos érzés. A mutatóujjamat a szájam sarkába biggyesztettem, és kissé elfordítottam a fejemet, úgy feleltem. Hát a Nagy Puma!
Béla bá erre égnek lökte mindkét karját, és újból rikoltani kezdett.
Sanyikám, tudtam, hogy itt a helyem, hozzátok tényleg hazajövök!
A teraszon ültek le beszélgetni, ahová apu nemrégiben szereltette fel a vízporlasztót, két keresztben kifeszített csőből folyamatosan áradt a hűs permet.
Ebédre zsenge zöldbableves készült, rántott tök és spenót. Béla bá, igaz, apuval egyetemben, jó pár nagyfröccsöt felhajtott, elég nagy hangon mesélt az egyik ausztrál kereskedelmi tévé szappanoperáiról, ahol zabálják, amit ír, de érzi, lassan belefárad, neki mégis csak itt van otthon; még azt is megérdeklődte, a közelben, esetleg közvetlenül a szomszédban nincs-e eladó ház vagy telek.
Kétszer, ha rám nézett, egyszer megvonta a vállát, ami sokkal inkább szólt az aktuális mesének, mint nekem.
Apu is ilyeneket harsogott egy idő után, hogy Ezeknek…?, meg egyszer azt, hogy …akkor basszák meg… Anyu ciccegett erre, mire apu megengedő hangon azt felelte, De ezt nem lehet máshogy mondani, nem igaz, Béla haver?
Aztán szunyókálni tért mindenki.
Bekuporodtam a kis toronyszobába, ahol csak egy asztali ventillátor keverte a levegőt, most azt sem kapcsoltam be. Ledobáltam minden ruhát, egyedül így éreztem magam szabadnak. Elővettem azt a körömlakkot, amire egy tavaszi álmom óta fájt a fogam: egy almazöldet. Ezzel akartam kifesteni a lábamat. Leültem a nagy, fonott karszékbe, a lábamat a kis asztalra támasztottam, és nekiláttam a műveletnek. Olyan lassú, precíz ecsetvonásokkal húztam az almazöldet a körmömön, hogy egy Leonardo sem tudná szebben.
Távolról, lehet, hogy a túlpartról morgott az ég, de ez csak ámítás volt, mint végig, a hét során, amire mindenki várt, az eső, sosem érkezett meg. Én meg nem bánom, kell-e nyáron más, mint a meleg? Fázni lehet lehet majd még eleget.
Megnéztem a mobilomat, még három sem volt.
Nyílt az ajtó, és azt hallottam, Hát mit csinál az én Kis Pumám? Alszik-e?
Béla bá lépett be. Megálltam a festőmozdulatban és felé fordultam. Csípőre tett kézzel állt, és nézett. Hol engem, hol a picinyke szobában, körben.
Itt semmi sem változott, még erre a képre is emlékszem, bökött a szekrény oldalát díszítő Törpillára.
Lassan rácsavartam a kupakot a lakkos üvegcsére. Felálltam.
Béla bá, a Nagy Puma rám meredt. De nem úgy, ahogy a férfiak vagy a fiúk néznek, azzal a nézessel, mint akár a Romicska Kristóf, aki tizenhét éves, és olyan nagyon tud nézni.
Hát hozzám bújik a Kis Puma, úgy mint régen? Mintha meglöktek volna, úgy tapadtam hozzá. Magához húzott, a fejemet simogatta. Bebújunk az ágyba, kis állatkám?
Remegtem már, de nem valamiféle női vágytól. Felemelt, nem úgy, min az érkezésekor, hanem azzal a mozdulattal, amire régről emlélkszem; amikor fürdés után elkapott, és azon pucéran behajított az ágyba, aztán mellém huppant.
Na, ma ki mesél?
A hátam és a jobb oldalam az idétlen, türkizkék csirkéket ábrázoló falvédő durva szövéséhez nyomódott. Bal mellem Béla bá vállát súrolta.
Csillogó szemmel lesett rám. A nyári nap éget, a bárányfelhő béget, imádom az egészet, de ki főzi az ebédet?
Ezt szavalta el, és nyeríteni kezdett. Emlékszel, Pumikám?
Végigsimítottam a nyakám, a mellén, a derekán, ahogy régen szerette.
Vigyorgott, megint ezernyi ráncba szaladt az arca, ami amúgy alig emlékeztetett a tizenegy évvel ezelőtti Béla bára.
Akkor figyelj! Én kezdem a mesét, jó? Arról fog szólni…, és egy pillanatra elhallgatott, mert a mesét azt mindig, most is, rögtönözve találta ki, hogyan lett Piroskából Zöldike. Mit szólsz?
Jó lesz, mondtam, és odabújtam a hóna alá, és magamra húztam a könnyű nyári takarót, ami már olyan rojtos volt mindenütt.
2012. 7. 7.
{jcomments on}
