Kevesen tudják, hogy I. osztályú sakkozó volt és igen büszke arra, hogy egyszer még magát Portisch Lajost is legyőzte. Emlékest november 24.-én. (Dobay Dezső emlékezése)
„Meghalt egyszeri, egyszerű barátom,
e hánykolódó földön sose látom,
mert meg nem adja a féltékeny föld,
hogy íly magábólvalót visszaküld”
/ Petri György: In memoriam Hajnóczy Péter/
Többször fogok még idézni Petri verséből, leginkább azért, mert Vallai Péternek mélyen szeretett barátja volt Petri György és viszont. Ritkán fordul elő költő és előadó ilyen mély lelki találkozása, mint az ő esetükben. Fölényes intellektus, kérlelhetetlen kritikai szellem jellemezte mindkettőjüket, mégis, ami leginkább hasonította őket, az a szarkasztikus, de mégis szívmelengető világlátás, amely, bár ritkán enged be egy-egy fénysugarat a komor díszletek közé, de az a fénysugár kristálytisztán, katartikusan világít.
És még egy erős hasonlóság: a formátum. Nyugodtan leírható: mindketten nagyformátumú emberek. A veszteség, amit megélünk, azért is rettentő, mert, sokszor úgy tűnik, most már végérvényesen törpe korunkban ez a formátum, mint a fehér holló, a törpevilágot pedig leginkább idegesíti.
Péternél nem volt kérdés élet és mű egysége, amely témáról lankadt elemzők szoktak monográfiákat teleírni. Élj veszélyesen, élj meg minden napot/ e kettő persze egymást feltételezi/, de ugyanakkor semmi hebrencskedés, csak minden nappal növekvő bölcsesség és az ezekből fakadó elegancia és megformáltság.
Vallairól is mindenki tudta, hogy egyfajta király és ő úgy is járt-kelt földi birodalmában. Szerette az embereket , szeretett beszélgetni és így természetesen éjjel-nappal „dolgozott” és vitte föl a színpadra a tapasztaltakat.
Vidéken hagyták is dolgozni, Győrött, kiváltképp Szolnokon, Paál István színházában, aki felismerte Vallaiban a kvalitást és szintén Paállal Veszprémben, nagyokat játszott. /Wedekind: Nicolo király,Déry: G.A.úr X-ben etc./
A pesti kőszínház már finnyásabb volt. 25 évig utolsó színházában, a Vígben, egyetlen komoly, hozzá méltó szerepet sem kapott. Ez persze bántotta , de mivel megvolt a véleménye a magyar színházról, /egyszer, amikor próbálták átcsábítani a Budapesti Kamarába, ahol éppen egy nagyot játszott Bernhard: Színházcsinálójában Sinkóval, hetykén csak ennyit mondott: „egyik szarból a másikba miért mennék”/, túltette magát ezen. Ennél fogva az egyetlen díj, amire évtizedekkel ezelőtt érdemesnek tartották az a Jászai Mari volt, amit ma 1-2 éven belül minden újdondász megkap. A díjakra persze mindig a mindenkori korifeusok terjesztik föl a halandókat…
Ő most nem szeretné, hogy ezt leírtam, mert ugyanakkor mérhetetlenül szerette a színházat. Mindig, minden körülményben fanatikus színházcsináló volt. Egyébként is fütyült arra, ha a kőszínház éppen mellőzte, mert azonnal megtalálta a feladatokat a „párhuzamos” színházi életben.
Legendás Petri-estjei mellett, /amiket akkor is megtartott a 70- 80-as években, amikor a költő épp belügyi szilenciumon volt/, nagyot csinált Esterházy Spionnovellájából, vagy T.S.Eliot műveiből.
És nagyon sokat játszott a ma függetlennek nevezett színházakban. Így volt szerencsém vele együtt dolgozni először a Szkénében / 1983-ban Beckett késői darabjában, az „Ohio impromtu”-ben, 1984-ben a legendás „Végnapok” című előadásban, amely Karl Kraus: Az emberiség végnapjai című darabjából készült/ és később az RS9-ben, ahol Esterházy: Daisy-jében, Dosztojevszkij: Egy nevetséges ember álmá-ban, és az utolsó években két Podmaniczky ősbemutatóban /”Beckettre várva, Albert Einstein paprikáskrumpli”/, hogy csak néhányat említsek.
A rendezők rettegtek Tőle: alapmondása volt, hogy a rendező legyen 20x okosabb a színésznél, és mivel ez az ő esetében alig fordulhatott elő, kőkemény vitákat folytatott a színpadról a színházi igazságért. Rendezői-színházi korunkban elképzelhető, hogy milyen visszhangja volt az ilyen tartásnak…
Én az első pillanattól kezdve, saját egómat háttérbe szorítva, evidensen munkatársamnak tekintettem, és ettől ő kivirult. Ötletek garmadájával állt elő, szenzációs, humorral átszőtt munkalégkört teremtett. Sokszor persze krakélerkedett is, mint minden nagy formátum, de mindig csak a végeredményért, a darabért.
És aztán a próbák és az előadások után végeérhetetlen beszélgetések a büfében színházról, életről, kutyákról – macskákról, sakkról /kevesen tudják, hogy I.osztályú sakkozó volt és igen büszke arra, hogy egyszer még magát Portisch Lajost is legyőzte./etc.,etc. Mindannyiunknak, pláne a fiatal kollégáknak, egy kis szabadegyetemmel értek föl ezek az esték.
„Bocsáss meg, ha zavarlak…
De oly kevés ember maradt
kinek telefonját
bosszús aggódva várnám”
Mivel veszélyesen élt , ezért valóban állandóan attól lehetett tartani, hogy bajba sodorja magát. És sodorta is, de mivel macska természete volt, mindig kikeveredett mindenből. Most is, utolsó súlyos műtétje után már lábadozott és úgy tűnt, hogy megint győzött a gravitáción, de aztán egy kósza vérrög elindult az érpályákon át…
Hihetetlen túlélőművész volt, legfőképp azért, mert mérhetetlen életszeretet és győzni vágyás hajtotta. Igen, le lehet írni ezt a kifejezést, mert sohasem nyugodott bele a vert helyzetekbe. Sem politikaiba, sem színháziba. Mindig felállt és erre sarkallt bennünket is, a legtöbbször sikerrel. Amúgy „az öreg halász” mintájára. /ld Hemingvay/
„Nyugodj békében. Telik az idő.
Elég legyen a kínon már a rím.”
Ahogy most, a veszteség közelsége okán el-elakadó gondolatokkal próbálok emlékezni rá, és így is erőt vesz rajtam a gondolatszökellés, az jut eszembe, hogy egy barátok-ismerősök által összerakott beszélgetős könyvet kellene írni Róla, anekdotákkal, viccekkel, történetekkel, időnként komolyságokkal és valahogy így folytatni ezt a töredéket. Talán ez lenne a legméltóbb Hozzá, a Pillanat Művészéhez, a Pontosság Esztétájához.
De most már tényleg elég legyen, legalább is egyelőre, a kínon a rím…
/Dobay Dezső/
Az RS9 Színház 2012 november 24.én este 10 órai kezdettel Vallai Péter emlékestet tart. Aki késztetést érez, hozzon magából-magával valamit: egy verset, egy dalt, egy történetet, egy viccet, vagy egy szál virágot.
Minden egyéb értesítés helyett.
{jcomments on}
