A part menti fákon levél zizeg, madár bugyolálja körül magát szárnyaival. De ami langymelegből hűvösbe hajló, az mostantól így is múlik tovább – itt nem pátosz a finomra szőtt csönd, csupán alkotóelem. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Szép, tiszta éjszaka. Felszállnak, párafelhőket húznak maguk után az utasok a vonatokra, kondenzcsíkokat a repülők az égre, ahogy bizonyos tekintetek tömörségükkel, fegyelmükkel szelídítik ilyenkor a tómélyeket – szeretném, ha ilyen lenne kimondatlanul, hogy otthonos, aztán mégis csak annyit mondva: működő emberiség. Elnézem ezt a másik víztükröt: vajon laknak-e mögötte, hiszen itt is, ott is néhány bizonytalan, idegen mozgás, talán egy hal surrogása, aki vadászni indult, talán egy vidra zsákmányejtés után nyugovóra. A part menti fákon levél zizeg, madár bugyolálja körül magát szárnyaival. De ami langymelegből hűvösbe hajló, az mostantól így is múlik tovább – itt nem pátosz a finomra szőtt csönd, csupán alkotóelem.
Talán egy csónak, evezőlapátján évezredek hordaléka, meg kéne érinteni, akár egy női arcnak két dombocskáját, gödröcskéjét, a lyukak és kitüremkedések tényleg egy egész tájat kiadnak, amire alkudni végülis nem lehet, mert egyszer csak adva van, aztán persze mindebből hirtelen eljuthatunk a feledésig, ezzel is számot kell vetnünk, a romlással, a pusztulással, ami voltaképpen szükségszerű, mint egy non-stop üzlet zárása épületbontás előtt.
De nem tudom többször, alaposabban elmondani, mennyire fontos az, hogy létezik perc, amelyben valaki mellett maradhatok, ébren vagy elmerülőben, és ismeretlen terepen bár, de őszinte lüktetéssel átélve vele közös víziókat, ami szinte magány, szinte félelem: bőgő rénszarvast karámmal körbefogva, egy különös tengeröbölt vagy platánfákat filmből vonzó kanadai tájban, őszies színekben – ócska szerelmi vallomások helyett. És ezekben az összerezdülésekben jelentkezik pillanat, ami nem árulja el a rá következőt. Valami könnyűt gondolni, ami abszolút nem nehéz. Mikor ezt idegépeltem, hajnali órára koppintott a közeli templom harangja, egy korhadó ablakot pedig be kellett csuknom, a szélben ide-oda kóválygó reklámszatyor magántáncának látványát elengednem; fölöttem téged, aki valahol egy másik emeleten már mély álomba szenderültél, én pedig mégis rád gondoltam, és nem akartam semmit másként, kiváltságosabban, erősebben. Szép volt, tiszta volt az éjszaka. Egészséges szuszogásod. Lecsukott szemhéjaid mögött zöldszemű macska – rohan az út túlsó oldalára.
