Béresi Csilla írása a Várfok Galéria A valóság esszenciái,és Dezső Tamás: Románia, Új képek, Project Roombeli kiállításairól.
A Várfok Galéria november 24-ig nyitva tartó tárlata három magyar és négy romániai művész munkáit mutatja be. Az első teremben azonnal szembetűnik, hogy sötét, homogén háttérből emelkednek ki az alakos, többnyire egyalakos kompozíciók. A fény egyedül rájuk hullik, akár egy fényképész műtermében. Fotórealizmus ez, a sejtelmes vízmélyi közeg, amelyből az emberalakok előbukkannak, mégis eloldoz a valóságtól és kézzelfogható határaitól. Radu Belcin Az éj soha nem jön el c. képén az emberi arc ki tudja honnan odakerült állati irhába olvad át. Flavia Pitiş gyermekképei egyikén homályos körvonalú bábot (tán Pinokkiót) látunk. A boldogság mértéke c. olajfestményén bábokat mozgat egy nőalak. A fény kezeken, fehér vásznon vagy csipkén villan (Olyan bizonyosan, mint még soha), ami éppenséggel nem a fotóhoz, hanem a portréfestészet stilisztikai eszközeihez nyúlik vissza. Már az eddigi címek is sajátos költőiséget-személyességet sugároznak, némelyik olyan, akár egy megkezdett történet. Sötétből válnak ki Misetics Mátyás elvarázsolt erdejének fái is. Itt is titokzatos belső mag izzik-világít, akár egy Mednyánszky képen. Az egyik fotón a ferde lejtőn nőtt fa bármely pillanatban elzuhanhatna, mégis megtartják a gyökerek. Egy másikon „tundrafarkas” fehér feje válik el a környező sötéttől. Az állati elem itt is az ösztönvilág hírnöke, mint Belcin festményén. Különböző származású, korú, más-más műfajban alkotó művészek, rokon motívumaik mégis ráfelelnek egymásra.
Francisc Chiuariu bakelitre felvitt olajképein a nagyvárosi élet nyüzsgése elevenedik meg, „háttérben” a négy évszakkal, pontosabban annak ködképeivel. Alvajáróként a semmibe néző, és egymást semmibe vevő emberek sietnek-rohannak erőltetett menetben a dolguk után. A köröttük elmázolt festék hol téli szélvihart formál szellemalakokkal, hol a nyár sárgalázas miazmái telepednek rájuk. A nagyvárosi gépiesség, személytelenség foglalkoztatja Bogdán Rajtát is. Hupikék vagy -rózsaszín műanyagszobrai fej- vagy törzs nélküliek, egy féloldalas fejen pedig úgy félrecsúsztak az arc részletei, hogy maga az arc marad üresen. Az egyik torzó két kezét mintha hátrakötötték volna, noha a bilincset-béklyót nem látjuk. Hátratett kézzel, nekünk háttal áll Radu Belcin egyik semmiből előtűnő férfialakja is. E béklyózottságban egyenesen ironikus a cím: Reményt keltő.
Győrffy László rajzain kiborgok válnak gépalkatrésszé, fejek egybekapcsolódó fogaskerekek szerkezetévé. Az öngyilkosság fájdalommentes c. installációján egy kettéosztott, drapp-barna négyzet kerületéből szögek állnak ki körben. Kerámiaplasztikáján fej látható, az egyik szem üvegszem, a másik helyén csak a szemüreg sötétlik. Önállósulnak az üvegszemek Az elátkozott rész c. festményen, külön lebben a többi testrésztől a ragadozó fogsor is.
Dezső Tamás romániai fotói a Project Room termében mintha több reményt sugároznának. Itt egy öregasszony tükrébe néz a csipkefüggöny előtt. Háttal és szemben egyaránt látható. Dezső régi témájára, elfelejtett, kelet-európaiságot sugárzó helyekre Romániában is talált. Ő is a gravitációt faggatja és emeli szürreáliává, akárcsak Misetics Tamás eldőléssel dacoló fája. Fémhulladékgyűjtő c. fotóján roskadozó épületet bont tovább valaki. Vakolatdarabok állnak meg a lehullás határán, ahogy egy szál csonka oszlopon egyensúlyoz a fotós korábbi díjnyertes sorozatán (Itt, bárhol) is az emelet maradványa. Egy másik képen madárraj rebben szét, miközben szemetet sodor arrébb a szél a súlytalanságnak ebben a furcsa, álomszerű állapotában.
Van-e remény?
{jcomments on}
