Erdély kísértetiesen hasonlít a Dűne bolygóhoz Horváth István parajdi geológus szerint. Mindkettő volt történelme során sivatag és paradicsom is, miközben gazdagságuk nem változott. (Bakos András könyvismertetője)
Mi ez?
Tanulmánynak nevezi a fülszöveg írója A székely sóbányászat rövid története című könyvet, Horváth István munkáját, és kétségtelen, hogy az is. Parajdról, Erdély egyik legjelentősebb turistalátványosságáról és a Sóvidékről nagyon szakszerű földrajzi, földtani leírást ad. Emellett külön az itt bányászott ásványról és a világtörténelemben betöltött szerepéről, részletekbe menően tájékoztat („a pangwe négerek 13 edény sóért vehettek maguknak feleséget” – írja, másutt azt: a kínai öngyilkosok halálos sóadagja fél kilogramm volt). Több mint ötven oldalon tekinti át a sóbányászat és Erdély történelmét források alapján, tárgyszerűen. Megtudjuk: Krisztus után 167-ben Tordán már működött római sóhivatal. A birodalom nyomán a vizigótok még használták a bányákat, a gepidák valószínűleg nem, az avarok talán, a bolgárok munkájára sincs bizonyíték, a magyar királyság idején viszont beindult az üzlet. A székely nemzeti vagyonnak számító parajdi sót szabadon bányászhatták a helybeliek, de miután a székelység föllázadt János Zsigmond ellen, a fejedelem elvette ezt a kollektív kiváltságot 1562-ben. Később aztán mindenki úgy boldogult, ahogyan tudott: külön kifejezés volt a sólopásra, ez a prevarikáció. Leírja a szerző a sófejtés munkafolyamatait, szervezését, a szerszámok nevét, szó esik a bánya fúvószenekarának, fürdőjének alapításáról, működéséről, nagyon szép színes fotóösszeállítás és történeti kronológia gazdagítja a könyvet.
Másrészt ez a mai erdélyi közművelődés tükre is, kiderül belőle, hogyan és főleg miért adják a fejüket ilyen munkára az írástudó értelmiségiek. Ami megszületett, lehetne tiszteletre méltóan érdektelen, mint nálunk az ilyenféle vállalkozások, Horváth István geológus, a parajdi bánya mérnöke azonban egy sikerkönyv szerzője. Nekem már a harmadik kiadást hozta el apám Erdélyből, búcsúfia gyanánt. Az interneten böngészve kiderül, hogy az első két kiadáshoz, az 1998-ashoz és 2001-eshez képest ez tényleg jócskán bővített változat. Szerepel benne például Reisz Péter bányaigazgató 2000-ben bekövetkezett halála, és annak egyféle magyarázata: „Úgy tűnik, a bukaresti sóközpont korrupt funkcionáriusaival és a talpnyaló, de hátból támadó léhűtők hadával ő sem bírt megbirkózni.”
Igen: ez a könyv a föntieken túl nagyon határozott történelmi, politikai állásfoglalás. Megállapítja, hogy 1945 után „…Erdély megkezdhette második romániai korszakát. Ennek negatív hatásai máig érezhetőek”; az 1989-es romániai forradalomról inkább nem szeretné eldönteni, „forradalom volt-e, vagy ócska államcsíny”. Leszögezi: Erdély gazdagságának ésszerű felhasználása még várat magára, „a szabad rablás időszakának még nincs vége”, és „Erdély ásványkincseinek hasznát nem Erdély népe élvezi”. A kereskedelmi tévék globalizáló hatásáról annyit, hogy „zabáló-ürítő konzumidióták bámulják a Big Brothert, fincsi chipsszel körberakva”. A kötet – talán ezt a trendet is ellensúlyozandó – irodalmi idézetekkel oktat és nevel. A citált szerzők sora változatos. Ipolyi Arnold, Denis Diderot, Kornis Mihály, Bayer Zsolt, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert egy-egy gondolata mellett teljes egészében közli Horváth a szegedi-szekszárdi költő, Baka István Székelyek című versét. A legtöbbet említett szerző mégis egy amerikai: a tudományos-fantasztikus írodalom klasszikusa, Frank Herbert. Horváth szerint a Dűne-ciklus mélyebb elemzést igényelne, és meg is magyarázza, miért hivatkozik rá olyan gyakran: „…a Dűne bolygó és Erdély között kísérteties a párhuzam: mindkettő történelme során felváltva hol sivatag, hol pedig virágzó paradicsom volt, anélkül, hogy eredeti értékéből valamit is veszített volna.” A Végül pedig…című fejezetben aztán így ír: „Minden nosztalgikus gőg és múltsirató tűnődés nélkül állíthatjuk, hogy darabokra töredezett lelkeinket már sohasem fogjuk tudni ismét összeilleszteni… Mindnyájunkban benne van egy kicsit az egész világ, és úgyszintén egy kicsit Erdély is. Őrizzük meg ezt a belső Erdélyt is! Legyen ez a mi asimovi második alapítványunk!”
A program világos: a történelmet részleteiben kell ismerni, a szervezett, erős kollektív emlékezet maga a vágyott saját haza, amely akkor testesül meg ismét földi alakban, ha „a hígan folydogáló idő ismét történelemmé sűrűsödik.” Azt, hogy ez minek hatására következhet be, nem tudja senki – az viszont nyilvánvaló, hogy ez a helytörténeti igényű és ihletettségű irodalom virágzik. Nagyon könnyű a dolga annak, aki emlékezni akar. Ha mást nem is olvas a Biblián és ezen a köteten kívül, akkor is fölmérheti e kultúra gazdagságát, csak az itt szereplő hivatkozásokat, címlistákat végigböngészve. Monográfiák, tanulmányok, füzetek az aragonitról, a sóstavakról, a Sóvidék vallásosságáról, az erdélyi élet minden rezdüléséről. Még a parajdi bánya fúvószenekaráról szóló fejezetnek is van összegző igényű, írott forrása Szász János adatközlő mellett: Kacsó László 1993-ban kiadott munkája: A fúvószenekarok megszervezése és tevékenysége a Kisküküllő felső folyásánál.
(fotók a parajdi sóbányáról: www.mavnosztalgia.hu)
