Lábass Endre A varázsló pálcája című beszélgetéssorozatában Villányi László költő volt a vendégaz Egyetemi Könyvtárban, ahonnan Röhrig Eszter írt élménybeszámolót.
Félhomály, millenniumi belmagasság, bizakodóan felfelé törő, erősen szabdalt mennyezetívek… s míg ott fenn a tudományok allegóriái trónolnak, addig mi alant gyülekezünk és elhelyezkedünk az asztalt amfiteátrumszerűen körbefogó székeken. Arany-okkersárga ernyőjű, koloniál jellegű hangulatlámpa érkezik a Füst Milán Antikváriumból. Egy finom kéz gyöngéden az asztalra helyezi, hamarosan egy másik megragadja és határozott mozdulattal a padlóra teszi, nézze ott lenn, aki akarja ezt az ütött-kopott árvát.
Nincs hideg, Lábass Endre mégis kockás gyapjúsálat és jó szabású, feltűrt gallérú zakót öltött, haja borzolt: szívvel teli habitusa megteremti az est hangulatát. Szemmel láthatóan vágyná maga fölé magasodni a másikat, a barátot, a Költőt, aki ezúttal kicsit enged a visszafogottságból, és a beszélgetés egy órájában – mintha csak vörös pulóvere alól szökkenne elő – nem szab gátat a humornak és a játékosságnak. Nem tudom, tapasztaltam-e valaha a múló idő és az időtlenség erejét éppen egyszerre hatni… most megtörténik, részeseivé avatódunk e különös érzésnek. Miközben Lábass Endre néhány életmozzanatra kérdez rá, vagyis a múló időt faggatja, addig Villányi László lassan érlelődő versidőkről, hosszú várakozásokról beszél… Kettőjük kapcsolata – mint megtudjuk – a pályaudvar-képben foglalható össze: Lábass az örökös érkező, Villányi a fogadó barát. Ebben a beszélgetésben nincsen költészetelemzés, sem pedig egy-egy vers keletkezéséről való faggatózás. A költő felolvassa néha egy-egy szövegét, s elhangzik néhány jól átgondolt kérdés, de csak az alaphelyzet ismerős és otthonos („költői est”), a történésekben nincsen szokványos elem, ellenkezőleg: csodálkozva nézzük az asztalra (mely már versoltárként áll előttünk) gondosan elhelyezett, eddig megjelent vékony köteteket. Szóba sem kerül (miért is jutna bármelyikük eszébe efféle földi hívság?…), hogy a legutóbbi mű, az Ámulat című idén elnyerte a Szépírók Díját… és e kötet kapcsán – a vonat és pályaudvar Villányi-toposz egyik szépséges változatáról szeretnék megemlékezni: „Szó sem volt négyökrös szekérről, csak egy vonat / hálófülkéjéről. Ahogy ledőltünk az est hajnalán, / láttuk az égen.”
Magammal hoztam a kedvenceket, az Időközben-t és a Vivaldi naplójából-t: gondoltam, mint enyémek, érdekes lesz találkozniuk az alkotóval… és csodák csodája, a Vivaldi-versek központi helyet kaptak a beszélgetésben. Antonio Vivaldi a költő egyik felmenője – és az utód rezzenéstelen arccal olvassa fel nekünk, hogyan akadt rá e híres elődre városa levéltárának pincéjében (!) … s ha valaki kételkedne szavai igazában, hát a Vivaldi–Villányi családnév közös etimológiájáról is kész meggyőzni minket.
Legújabb, megjelenés előtt álló, Kimméria című kötetében újra megszólal Vivaldi, de a költő ezúttal A kimmér foci című részt olvassa fel nekünk a műből. A játék és az erotika látomásos és finom hangjai szólalnak meg e meglehetősen poézismentes sport kapcsán. Kimméria egy olyan csodaország, ahol a szerelem és a gyönyör ideje örök, és ahol nem pusztán hódolni tudnak ennek az élménynek, de méltó is rá minden kimmér. A költő nem riadt vissza attól, hogy „tudományosan” is igazolja, márpedig létezik ez a Kimméria.
Igen, a képzelet, az alkotói képzelet bármit képes átalakítani és megteremteni. Ahogy mi, nézők, hallgatók is, a beszélgetés végén nem láttuk már a látóterünkbe tolakodó, a Lábass és Villányi háta mögött a falakat borító, könyvektől elhagyott polcokat. Felpuhultak, szétestek vagy elmenekültek az önmagát megmutató költészet elől…
(A felső képen Lábass Endre fotója látható)
{jcomments on}
