A regény kivételes tehetségű főhőséről nem lehet biztosan tudni,hogyapja is cigány volt-e,vagy egy Taszáron szolgáló amerikai,feketekatona. A rövid tartalmi ismertető után itt egy részletet olvashattok a könyvből a Noran Libro jóvoltából.
Ő maga sem tudja, elbizonytalanodik, kétségeit a környezete is csak megerősíti. Apja felkutatására indul, a nyomok Svédországba és Amerikába vezetnek.Kijutni azonban csak nyelvtudással, ösztöndíjjal lehet. Jordán Jordán, azaz Dzsorden erre hajt, ebben gimnazista osztálytársa, barátnője van a segítségére, aki – természetes ez? – gyereket vár. Megoldódik? Hogyan oldódik meg a helyzetük? Kettejük magánéleti válsága-e, ami velük történik, csak a fiúé, vagy csak a lányé? Horváth Péter regénye (ki)talált történet,a valósághoz valóminden esetleges hasonlóság a véletlen műve.
A regény a Noran Libro kiadónál jelenik meg rövidesen.
Részlet a könyvből:
Dzsorden veszett tülkölésre ébredt a cigánylány ölében.
– Veronka, odabe vagy? – A nagykalapos ököllel ütötte az ajtót.
Dzsorden kinyitotta. A férfi egyetlen pillantással felmérte a “szobát”.
– Együtt háltatok?
– Igen – mondta Dzsorden.
– Nem úgy! – A lány álláig húzta a takarót. – Esküszöm, apám!
– Elválik – mondta a férfi. – Jöttök mind a ketten.
Öt perccel később a BMW-ben ültek. Az autó hangtalanul falta a kilométereket. A nagykalapos vezetett, lánya az anyósülésen.
– Milyen cigány vagy te?
– Hová visz? – Dzsorden hátul dűlöngött a kanyarokban.
– A magyarok bolondok. Hatszáz kilométer sínt adtak el nekem az éjjel.
– Nem vagyok magyar – mondta Dzsorden.
A nagykalapos a visszapillantó tükörből figyelte.
– Fölszeditek a sínt. Az utak meg ilyenek.
Fél óra múlva értek a határra.
– Nincs útlevelem.
– Kérdeztem?
Begördültek a határállomásra. A nagykalapos leengedte a kocsi ablakát, átnyújtotta a papírokat. Amíg öltözködtek, mindent átkutatott. Magához vette Dzsorden igazolványát, pénzét. Mialatt a cipőjét fűzte, a fiú arra gondolt, nekiugrik.
– Százhúsz kiló vagyok! – szólt rá a nagykalapos. – Te meg hetven.
– Hetvenöt.
– Ha a lányom igazat szólt, nem lesz bajod.
A magyar határőr körbejárta az autót. Dzsorden lenyomta a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki. Megkocogtatta az ablakot. A határőr rámosolygott, visszadta a papírokat, tisztelgett.
– Jó utat, Áron.
A román határőr csak intett, mehetnek.
– Vizelnem kell.
– Kibirod.
Áthajtottak a falun. Az út emelkedett, mintha a rózsaszín hófelhőkkel terhes ég felé vezetne.
– Szépapám volt – szólalt meg a nagykalapos.
– Kicsoda?
– Gábor Áron.
Hamar elérték az igazi hegyeket. Az útmenti fenyők vállán vastagon ült a hó. Kisváros tűnt fel a kanyarban. Szűk utcák, elhanyagolt házak. A főtéren nagy karácsonyfa, igazi fenyőből, körötte szedett-vedett sátrak. Román feliratok. Spit’al, p’oşta, restaur’ant. Füstös kéményű gyár, hosszú kerítéssel. Az meg valami kohó, ott? A városka elmaradt mögöttük. Havazott. Hangtalanul járt az ablaktörlő. Ahogy a főútról letértek, az autó meg-megcsúszott a jeges kanyarokban. Hegyek katlanába települt, végenincs faluba értek. A völgy egy-egy magasabb pontján kacsalábon forgó meseházak álltak. Mintha több tetejük is volna, akár a pagodáknak. Mind csupa csipke, csupa kiszögellés. Falukon több sor erkély. Egy ilyen (ha nem a legnagyobb) ház felé tartottak.
Az épület elől eltakarították a havat, a magasra lapátolt hókerítésen belül több tucat csillogó, drága autó parkolt. Legtöbbjükön német, osztrák, horvát, magyar rendszám. A nagykalapos közéjük fordult a BMW-vel. Megnyomta a kürtöt. A házból lila szoknyás, narancssárga fejkendőt viselő asszony futott ki, nyomában két fiúgyerek, fekete nadrágban, fejükön ugyancsak széles, fekete kalappal.
– Édesapa! Veronka!
– Áron! Áldjon meg az úr!
Ahogy Dzsorden kiszállt, fülét megütötte a szó: „romungro”. Az asszony mondta, kérdő hangsúllyal, feléje pillantva. A nagykalapos válaszolt valamit, a cigányasszony a szája elé kapta a kezét, hátrább lépett, mintha megütötték volna. A két kölyök Vicát lapogatta. Most elengedték, Dzsordenre bámultak. A nagykalapos beparancsolta őket a házba, utánuk indult, hátra szólt Dzsordennek:
– Itt vársz!
Újabb autó érkezett. A rozzant Dáciából heten száltak ki. Két nagykalapos, nagybajszú roma, két színes szoknyás asszony, három gyerek. A legkisebb fiú hógolyót gyúrt, Dzsordent célozta vele. Az egyik asszony kiütötte a kezéből. Bementek a házba.
Mire vár itt? Ítéletre? Levágják a farkát? Kiherélik? Bezárják? Megverik? Ha most elfutna? A kisvárosban – nem lehet messze, tíz perc se volt a BMW-nek – biztosan van állomás. Buszok is mennek. Se igazolványa, se pénze. Irány a rendőrség? Egy szót se tud románul. Ha magyarul szólna… Ki tudja. Sosem járt Erdélyben. Van, ahol gyűlölik a magyarokat. Bezzeg, ha már amerikai volna! „Call the US ambassy, please!” Ha legalább megkefélte volna. Nem rajta múlott. Ha a lány akarja, kutyaharpást szőrével. „Aludj, kis csóka, ne ficeregj!” A cigánylány magához ölelte, mitha a testvére volna.
Testvér. Lehet, hogy vannak húgai vagy öccse, Amerikában. „Nice to see you, brother! What is your name, please?” Mi köze hozzájuk? Az intézetben mindenre volt példa. Leginkább azok beszéltek a testvérükről, akik „el lettek szakítva”. Megesett, hogy később összekerültek. „Isti! Tényeg te vagy?” „Emlékszel…?” Nem emlékeztek. Vagyis nem ugyanarra. Gyűlölték egymást fél év múlva. A két Farkas. Ők nem ilyenek voltak. Mikor a kisebb odakerült, a többieknek tűnt fel, ugyanúgy szívják az orrukat. Bal kézzel törölték az orruk alját, köptek. Mikor kiderült, hogy édestestvérek, nem lehetett egymásról levakarni őket. A nagyobbik szándékkal visszabukott a hatodik osztályba, hogy együtt lehessenek.
Együtt.
Ha Lili most itt volna…
Kinyílt a ház ajtaja, jött a nagykalapos.
– Vendégem vagy – mondta. – Muro pran.
A pingpongszobának beillő, tágas konyha közepén gyalult, nyersfaasztal. Tálakban főtt tojás, ecetes hal, nagy tömb vajak, méz, lekvárak, zöldség, hatalmas kenyerek.
– Ehetsz – mondta a nagykalapos –, az étel meg lett már áldva. Holnap hazaviszlek. – Kiment a konyhából.
Valahol a házban énekeltek.
– … hívtalak én, mert te felelhetsz nékem, Istenem! Hajtsd hozzám füledet, hallgasd meg az én beszédemet…
„Meghalt a bulibás.”
– Miért nem eszel? – A cigánylány libbent a konyhába. – Félsz? – nevetett. – Ne féljél. Meg lettem vizsgálva.
Dzsorden nyelt egyet.
– Nem vagyok éhes.
– Hazudsz, Mikulás?
Dzsorden ráhagyta.
– Mi nem hazudunk. – A lány leült a padra. – Egymásnak – tette hozzá. – És nem eszünk húst.
– Látom – mondta Dzsorden.
– Nem iszunk, és nem dohányzunk. – Felsóhajtott. – Pedig most kurvára elszívnék egyet.
– El akarok menni.
– Én is.
A lány rámosolygott:
– Jó ember vagy.
A halott az alagsori teremben feküdt, egy biliárdasztalon. Az asztal fölötti, rojtos szélű, sötétzöld terítővel letakart lámpa fényében fehér inge kiragyogott a fekete zakó alól. Orra felmeredt, szeme csukva. Hasán összekulcsolt ujjai közt fekete könyvecske.
Körbeállták.
A fejénél cigányasszony énekelt
– Lent a völgyben mélyen
Holló száll feketében…
– Rupi jó ember volt. Tanult ember. Gazdag. – Veronka apja beszélt. – Tartotta a szokást, velünk is tartatta.
Dzsorden a hátsó sarokban támaszotta a falat. Mellette ötvenliteres demizsonok sorakoztak, mögöttük tucatnyi, vadonatúj kajakevező. Az alagsori terem túlsó végében összecsukott pingpongasztal, szobakerékpár, bádog mosóketnők, fűnyíró traktor.
A gyülekezet énekelni kezdett.
– Mikor kiáltok, hallgass meg…
Kisomfordált. Benyitott minden ajtón.
– Mind bolondok ezek! – Alacsony, kecskeszakálas férfi jött szembe. – Nem építenek vécét. Egy ekkora házba…! Az árnyékszék odakint van! Lefagyott a pöcsöm.
A palota szakasztott, liliputi mására lelt hátul, a dombhajlat tövében. Könnyített magán, meghúzta a láncot. A vízöblítő zenélt. Mire visszaért a házba, vége volt a búcsúszertartásnak. Eszetlenül futkározó gyerekek randalíroztak a folyosón. Senki nem szólt rájuk.
– Maga marad? – A kecskeszakállas gömbölyded, rókabundát vieslő, vöröshajú asszony mellett fújtatott. – Rokon?
Veronka apja tűnt fel a nyomukban.
– Sajnálom, hogy mennek.
– Muszáj, kedves Áron. Az asszony csak a saját ágyában tud aludni.
– Kösznöm, hogy megtiszteltek.
– Természetes.
– Áldja meg az úr magukat. – Veronka apja Dzsordenez fordult. – Fent van a szobád, az emeleten. Az ajtaja nyitva.
– Én is elmennék inkább, ha lehet.
A férfi bólintott.
– Ahogy akarod. Tartozom neked.
– Jézusmáriám, te Guszti, nem viszket a fejed? Én azt hittem, belezavarodok. Minek cipeltél el? Tudod, hogy nem bírom ezeket! – A rókabundás asszonynak be nem állt a szája. – Látod még az utat? Ne menj olyan gyorsan! Kérsz mogyorót? – Tömte magát az anyósülésen. Néha hátrafordult. – Maga mér hallgat? Mi is a neve?
– Dzsorden.
– Azt hittem, magyar.
– Amerikai.
– A mi rokonaink Kanadában élnek. Jézusmária, te Guszti, szakad a hó! Melyik állam?
– Tessék?
– Oregonban lakik a Jóska, nem? Hallod, Guszti? Ugye, Oregonban? Nem ismeri? – fordult Dzsordenhez. – Jenei József. Műbútorasztalos. Három fia van. Magának van testvére?
A határállomáson félreállították őket. A vámosok átkutatták a kocsit. Körbeszaglásztatták egy farkaskutyával.
– Mit keresnek? Guszti! Allergiás vagyok a kutyaszőrre! Állj már a sarkadra! Mondd meg nekik, ki vagy!
– Nem vagyok én senki.
– Degynem! Nagyonis! Telefonálj a képviselőnek! Mondja meg a bozgoroknak, hogy velünk ezt nem lehet… Maga meg mit bámul? – szólt Dzsordenre. – Maga amerikai, nem? Vele vagyunk! – mutogatott a szótlan, román határőröknek.
Másfél órát ültek az üres, fűtetlen váróteremben.
Az asszony elaludt.
– Soha ne nősülj meg, kisapám – mondta Dzsordennek a kecskeszakállas.
Mire hazaértek, a város puhán hunyorgó esti fényekkel lapított a hóban. A főtéren tették ki.
– Örülök, hogy megismerhettem. – A kecskeszakálas átadott egy névjegyet. – Dr. Szilas Gusztáv. Cégalapítás, adóügyek, bármi. Hívjon fel nyugodtan. És mondja meg Áronnak, hogy nem tehetek róla.
– Miről?
– Ja, igen. Majd elfelejtettem. – Borítékot vett ki a kesztyűtartóból. – Ő küldi. Áldja meg az Úr.
– Guszti, csukd már be az ajtót! Meg akarsz fagyatni?
Dzsorden megropogtatta a borítékot. Odébb sétált vele egy lámpa alá, kinyitotta. Egy brossura volt benne.
Jézus szeret.
A lapok közt négy darab ötezres.
{jcomments on}
