avatar
2012. október 30. /

Philipp Vandenberg: A hetéra

A hetéra

„Dél körül lehetett, a perzselő nap a fejük fölül ontotta sugarait a hegyi ösvényre és rájuk. Daphne két fatörzs közt a mohos földre roskadt, s lihegve levegő után kapkodott.” – a november közepén megjelenő könyvből olvashattok itt részletet.

(Részlet a könyvből)

Thermopüle északi bejáratánál kezdődött a barbárok tábora, mint valami hatalmas, négyszög alakú szekérvár. A perzsák legtávolabbi sátrai pedig már egészen a trák területek határánál húzódtak.

Leonidász a sátrában fogadta Daphnét. Lakosztálya egyszerű és szerény volt, ahogy egy spártaitól elvárható: négy merőlegesen kifeszített sátorlap, fölötte egy lenvászon tető. A déli sziklák felől ezernyi kabóca éles ciripelése hallatszott.

– Szépséged híre Spártáig eljutott – kezdte Leonidász, s hellyel kínálta Daphnét –, de hogy jobban szereted a hazádat az életednél, azt Lakóniában eddig el se tudtuk volna képzelni.

Hagyjuk ezt most – legyintett türelmetlenül a hetéra. – Halld a lényeget: a trák Ephialtész ellen a hetvenharmadik olümpiai játékokon egy spártai csalással győzött.

Phillészre gondolsz…?

Igen, rá.

Kerítsétek elő Phillészt! – kiáltotta Leonidász dühösen, s sovány arca hirtelen bíborvörös lett.

– Phillész itt? – kérdezte Daphne csodálkozva.

– Az első sorban áll!

Akkor ne szólj neki. Kár lenne a többieket nyugtalanítani most.

Leonidásznak minden erejére szüksége volt, hogy uralkodjon

magán:

– Egy spártai csaló!? – kiáltotta undorral s iszonyattal a hangjában.

– Nem érdemli meg, hogy az első sorban harcolhasson!

Daphne megpróbálta csitítani:

Néhány nyárral ezelőtt vallotta be nekem. Futás közben egy marék homokot vetett ellenfele szemébe. Így nyert, Ephialtész meg vesztett. A trák meg is esküdött, hogy bosszút áll a spártaiakon. Amikor hallottam, hogy itt tartóztatjátok fel a barbárokat, s az egyetlen kerülő trák vidéken át vezet, eszembe jutott,

hogy…

– Arészre! – kiáltotta Leonidász, s tanácstalanul járkált fel-alá. – Nem szabad, hogy a trákok eláruljanak minket. Ha megteszik, Görögország elveszett!

A bátor férfi szavai mélyen megérintették Daphnét. Leonidászt bátornak, mi több, legyőzhetetlennek tartották; ha ő ezt mondja…

A hadvezér tehetetlen dühében két öklét csapkodta össze, miközben azon tépelődött, mit is tehetne ebben a nehéz helyzetben.

– Lehet persze az is – mondta kissé bizonytalanul Daphne –, hogy a trák már el is felejtette azt a vereséget.

Leonidász keserűen felnevetett:

– Egy férfi mindent elfelejthet: az asszonyát, a barátját, a szerencséjét vagy a kínjait, de a vereségét – soha!

Mit akarsz hát tenni, vezér?

Leonidász mély lélegzetet vett:

– Értelmetlen lenne bevédeni a Kallidromosz-hegyen át vezető utat. Már csak azért is, mert ehhez önmagában is háromszor annyi fegyveres kellene, mint amennyink van, s akkor hol lenne még Thermopüle védelme… Marad hát a reménykedés, s

az ima az olümposzi istenekhez, hogy a trákok el ne árulják a kerülő utat.

Reménykedéssel meg imádsággal nem lehet háborút nyerni! – kiáltotta Daphne dühösen. – Ezt, Leonidász, spártai király, Daphne mondja neked, a hetéra. Bár csak egy asszony vagyok, s tudom, a nők nálatok, Lakóniában, nem vehetnek részt a háborúban; én viszont nem nézhetem tétlenül, hogyan bízzák a görögök

a vak véletlenre sorsukat.

Leonidász mondani akart valamit, higgadtan, mint egy sztoikus filozófus, de a hetéra nem várta meg: sarkon fordult, intett Koalemosznak, s elviharzott.

A tábor már felébredt, nagy volt a sürgés-forgás, szakácsok, pincérek, markotányosok igyekeztek hatalmas kondérokkal, sátorról sátorra, vízhordók töltötték fel a nyilvános fürdőket, máshol kardokat és pajzsokat fényeztek, a műhelyekben kerekeket vasaltak. A forgatagban Daphne nem keltett nagy feltűnést.

Koalemosz azért úrnője előtt haladt, s azonnal fenyegető tartásba merevedett, ha valaki túl közel merészkedett hozzá.

Fegyvertelenül indultak útnak az Anopéa-ösvény felé, mely a Thermopüle melletti hegy fölött kezdődik, s a trák hegyekben, az Asopos-szakadéknál ér véget. Maga sem tudta volna megmondani, mi, de valami azt súgta Daphnénak, hogy ezen a

hegyi ösvényen kell eljutnia a trákhoz, Ephialtészhez.

Miképpen tarthatná vissza őket az árulástól? Megvesztegethetők a trákok némi arannyal? Inukba száll a bátorságuk valami súlyosabb fenyegetéstől? Netán érdemes mindkét módszerrel egyszerre próbálkozni?

Koalemosz könyörtelenül törte az utat, mint valami gép, időnként a csalitos felé fülelt, s kezét nyújtotta a hetérának, ha egy-egy sziklaperem, kiszáradt fa, vagy komolyabb kőhalom állta útjukat. Alaposan megizzasztotta őket a meredek ösvény

– forró nyári reggel volt. Sarujuk szíja kidörzsölte a lábukat.

Daphne egyre gyorsabban vette a levegőt, Koalemosz viszont céltudatosan és szenvtelenül lépkedett, láthatóan különösebb megerőltetés nélkül, hegynek felfelé, egyetlen árva szó nélkül.

Dél körül lehetett, a perzselő nap a fejük fölül ontotta sugarait a hegyi ösvényre és rájuk. Daphne két fatörzs közt a mohos földre roskadt, s lihegve levegő után kapkodott:

Koalemosz, pihennem kell, végem van! Kimerülten meredt maga elé, állát a térdére fektette. Rabszolgája hirtelen megfogta a karját:

– Úrnő! Úrnő!

A hetéra kérdőn bámult rá – Koalemosz pedig a hegygerincre mutatott, a mellettük magasodó sziklanyúlványra, s az ösvénynek arra a kanyarulatára, melyet épp elhagytak. Daphne odanézett, s úgy érezte, hirtelen megbénult. Kiáltani akart, de torka összeszorult.

Ahová csak pillantott, mindenhonnan nyilak és dárdák meredtek rájuk.

{jcomments on}

Megosztás: