„Amikor felkértek, hogy beszéljek a pszichoanalízis és a hit kapcsolatáról, először visszariadtam.” Az izgalmas esszékötetből olvashattok itt egy részt, melyet október 25.-én, csütörtökön mutatnak be a Francia Intézetben (Bp. Fő utca 17.)
Kristeva: Amikor felkértek, hogy beszéljek a pszichoanalízis és a hit kapcsolatáról, először visszariadtam. Úgy éreztem, ha ez a két fogalom, és ily módon az általuk megnevezett két terület egymás mellé kerül, azt sugallja, hogy összekapcsolódnak vagy ellentétben állnak egymással, pedig a pszichoanalízis episztemológiai és terápiás értéke éppen minden más tudományterülettől való elkülönülésén alapul.
Résztvevők:
B. Gáspár Judit, pszichoanalitikus
Hász Erzsébet, irodalomtörténész, biblioterapeuta
Kun János Róbert és Tóth Réka, a könyv fordítói
Szondi György, kiadóvezető
Részlet: Hit – hitelesség
A patrisztikát javarészt a hit meghatározása körüli viták, valamint a kegyelem és a racionális bizonyosság arányáról, a Szentháromság tagjainak (Atya, Fiú, Szentlélek) egymás közti viszonyáról folyó töprengések alkotják. Mind a dogmák, mind az eretnek eszmék ezekből a vitákból erednek, amelyeket nem fogok most itt taglalni. Az egyszerűség kedvéért a Hiszekegyet, azaz az Apostoli hitvallást, a katolikus hit alapját, az egyház talpkövét vizsgálom. De mielőtt belevágnék, talán érdemes szemügyre vennünk a hit jelenségét nem kimondottan tudományos szempontból is.
Nem vagyok hívő, de hívők között nőttem fel, akik igyekeztek − igaz, nem túl nagy odaadással − átadni nekem is a hitüket, és én nem is nagyon lázadoztam ez ellen, nem ebben éltem ki a családi értékek elutasításának ödipuszi kényszerét. Kamaszkoromban lenyűgözött Dosztojevszkij regényalakjainak tragikus miszticizmusa, s az ágyam fölött trónoló Szűzanya ikonja előtt elmélkedve próbáltam eljutni az ő hitükhöz, amelyet az én világi iskolai nevelésem inkább kigúnyolt, vagy csak egyszerűen semmibe vett, mintsem harcolt volna ellene. Szerettem volna megismerni az elragadtatást, valamint az édes szenvedéssel és felfoghatatlan kegyelemmel teljes túlvilágot, amelyet a bizánci ikonokról ismertem. Nem éreztem semmi különöset, ezért azt gondoltam, hogy a hit bizonyára nagy megpróbáltatások után adatik meg, s azért nem találom a hozzá vezető utat, mert ilyenek nem értek engem. Úgyhogy sokszor elképzeltem a halált, a halálomat, de kamasz testem életereje, hogy ne mondjam gerjedelme újra és újra az elmúlás komor képe és a mindennapi valóság közé tolakodott, s végül az erotikus képzelgés mindig győzedelmeskedett a sötét gondolatokon.
Később, amikor a nagy misztikusok műveit olvastam, azt gondoltam, hogy a hit − ha a végletekig lecsupaszítjuk − talán nem más, mint egy szerető és oltalmat adó instanciával való azonosuláshoz vezető, feltétlenül elsődleges érzelmi reakció. A nyugati ember, miután belátja, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul magára marad, elsősorban „szemiotikai”, és nem „szimbolikus” eszközök segítségével kísérli meg, hogy újra elérjen a Másikhoz, vagy vele ismét összeolvadjon. A Másik azonban itt már nem szubsztanciális és anyai, hanem szimbolikus és apai jellegzetességekkel bír. Szent Ágoston még elmerészkedik odáig, hogy a keresztények kötődését Istenhez a csecsemő anyamell utáni sóvárgásához hasonlítsa. „Ugyan mi volnék magamnak nélküled? …És mi vagyok, ha jól érzem magam? Csupán tejedet szívó csecsemő. Élveződ, én romolhatatlan étkem.” A hit tehát összeolvadás a megtartó, tápláló, szerető és oltalmazó anyamellel, amely elválik az anyai test képzetétől és egy láthatatlan, felsőbb instanciához kapcsolódik. Szakítás a kisgyermekkori függéssel, s egyúttal olyan kompromisszum, amely a függés minden lehetséges pozitív következményét a jelek világában kívánja érvényesíteni. Még ha logikus és ésszerű eljárásnak tűnik is ez (a teológia brillírozik is a leírásában), lényegében olyan nyelv alatti vagy nyelven túli pszichikai folyamatok határozzák meg, amelyek az elsődleges folyamatok körébe tartoznak, és megerősítik az egyén egészséges narcizmusát. A pszichére irányuló kutatások kezdetén Freud úgy vélte, hogy az elsődleges identifikáció tulajdonképpen a kialakulóban levő én „első és legjelentékenyebb azonosítása […] a személyes előidőbeli apával”, aki mind a két szülő szexuális jellemzőivel és szerepeivel rendelkezik.
Ez az „első és legjelentékenyebb azonosítás” valamilyen formával, sémával, instanciával (nem pedig egy valós személlyel) talán nem más, mint amit a kereszténység Isten szeretetének nevez: a forma, séma vagy instancia állandó, így képes megszilárdítani a szubjektumot, s mivel ugyanakkor képlékeny is, magába fogadja és megszelídíti a széttartó és agresszív ösztönkésztetésekből eredő zaklatottságot. A hit vonatkozó posztulátumai („Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” 1J4:10–13, „Isten szeretet” 1J, 4:16, 4:8b) biztosítják a hívőt arról, hogy a nagylelkűség és a kegyelem egyszer és mindenkorra szól: a szeretetet nem kell kiérdemelnie, Isten megajándékozza vele, s ezen nem változtat az sem, hogy később, az aszkézis és a tökéletesedés követelményének megjelenésével természetesen ez valamelyest megkérdőjeleződik. Ez az inkább „szemiotikai”, mint „szimbolikus” összeolvadás, ahogy már mondtam, narcisztikus sérüléseinket gyógyítja meg, amelyeket nem takarnak el jól sem a hódítások, sem a hiábavaló vágyakozás vagy gyűlölködés. Miután a narcizmusunkon ejtett sebek begyógyultak, vágyaink is alakot ölthetnek azokban a történetekben, amelyek a hit tapasztalatát jelenítik meg: a szűztől születés minden gyerek titkos álma, Krisztus kínhalála a Golgotán pedig lényegi elhagyatottságunkat magasztosítja fel, azt a törekvésünket, hogy eggyé váljunk a tőlünk visszavonhatatlanul elkülönült apa testével és nevével.
A hit csak akkor válik lehetségessé, ha ez a „szemiotikai” odafordulás a Másikhoz, ez az elsődleges azonosulás az anyai tartalmazóhoz nagyon közel álló archaikus szülői pólusokkal nem fojtódik el nyomtalanul, és nem is alakul át tudásvággyá, amely működésmódjából következően óhatatlanul ellehetetlenít bármiféle azonosulást. Az elfojtás lehet istentagadó (az ateizmus egyúttal elfojtás is); bár a pszichoanalízis is képes a hit elhagyásához vezetni, de ebben az esetben ez tudatos választás eredménye. A hitről való lemondás tehát bizonyosfajta élvezet elvesztéséhez vezet, mindazonáltal az ezt választó szubjektum sem marad élvezet nélkül: élvezete abból a szigorúan magánjellegű, ismeretnek semmiképpen sem nevezhető, veszélyes és bizonytalan tudásból ered, amely a pszichikum legalapvetőbb mozgásaira vonatkozik.
A hit elutasítása kamaszkoromban valószínűleg inkább elfojtásból vagy a bűntudat alól felszabadított autoerotikából következett, nem analitikus távolságtartásból. Az analízis ugyanis elfogadtatja velem egy olyan másság létezését, amelynek én vagyok az alanya és a tárgya (az analizáló én, az analitikus én): „Mindig ott a Másik”, ahogy Lacan mondta. A pszichózis kezelése ráadásul azt is elhitetheti az optimista analitikussal, hogy az értelem mindig jelen van, ahogy a szubjektum is, és csak az ő figyelmétől és értelmezésétől függ, hogy megmutatkoznak-e. Ebből következően a pszichoanalízis ideológiai hátországát némi fideizmus, sőt olykor akár valamiféle leegyszerűsödött spiritualizmus is színezi. Az elmélyült figyelem és a szigorúan következetes, logikus értelmezés azonban lehetővé teszi − legalábbis én azt remélem −, hogy az embert önmagában megálló (biológiai és beszélő, öntudatlan és tudatos) lénynek lássuk, aki (alig körvonalazódó, fel-felvillanó) szubjektumként csak annak a másiknak a beszéde révén jelenik meg, aki után a csoport minden egyes tagja sóvárog, és akit ugyanakkor gyűlöl. Az analitikus a beszéd másikjára, beszélgetőtársai másságára figyel, őket akarja megszólaltatni, mégpedig itt és most, nem a túlvilágon. Azért, hogy szóra bírja, újra összerakja, kevésbé pokoliakká tegye őket („[…] a pokol − az a Többiek” , ahogy Sartre írta), de nem szükségszerűen transzcendentális létezőkként, hanem a világban megvalósulható lehetőségeik végtelen játékában…
Szent Ágoston, Vallomások, ford. Városi István, IV, I, 1., Bp., Gondolat, 1987, 96.
Sigmund Freud, A ősvalami és én, ford. Dr. Hollós István–Dr. Dukes Géza, Budapest, Hermit Könyvkiadó, 2011, 38.
A szerző fotója: exberliner.com
{jcomments on}
