Archív

Emike kutyával

Emike egy hatalmas, szürkésbarna bundájú, loncsos, lompos és bozontos ebfélével jött haza ma délután. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]

Emike egy hatalmas, szürkésbarna bundájú, loncsos, lompos és bozontos ebfélével jött haza ma délután. A kutya nagyobb volt, mint a kislányom. Először borjúnak néztem, de vakkantott.

– Nem! – mondtam, mielőtt Emike megszólalt volna. – Nem! Nem! Nem!

– Találtam az utcán! – ragyogott kicsi lányom, aki úgy látszik, csak azt hallja meg, amit akar. Tiszta anyja a gyerek.

– Kidobták szegényt gonosz emberek – folytatta kislányom érzékeny lelkem ellen vívott szokásos pszichológiai hadműveletét.

Most azonban én is kihúztam a kardomat. Ide kutya nem jön be! És ki is mondtam:

– Ide kutya nem jön be!

– Nem? – nézett rám kicsi lányom, és szemében felvillant a francia forradalom tüze, meg az anyja pillantása, ha mást akarok, mint ő. – Akkor elmegyünk! – mondta, és elindult a kapu felé.

– Emike! – dörögtem apai haraggal, bár tudtam, hogy egy-nulla a javára. – Ha kimégy azon a kapun, többet nem jöhetsz be!

Ezt a mondatot egy tévésorozatban hallottam. Ott a tékozló lány visszafordult, és atyja keblére borulván zokogva megtért az ősi házba.

Emike azonban csak annyit vetett hátra a válla fölött, hogy:

– Nem is jövünk vissza oda, ahonnan kidobnak szenvedő állatokat. Inkább kivert kutyák leszünk! És keresünk jobb gazdákat.

Kettő-nulla.

Na, ettől őrülök meg! Mindent kiforgat! Mindent ellenem fordít! Folyton jár az agya! Népeket, nemzeteket le lehetett már szoktatni a gondolkodásról. Emikét miért nem lehet?

– Emike! – szóltam utána halkabban. – Beszéljük meg ezt a dolgot, mint férfi a férfival.

Emike megállt. Ő se hülye, csak konok.

– Hol van itt férfi? Én kislány vagyok, te meg apa. Legfeljebb Bundás a férfi – bökött a kutyára –, mert neki fütyije van.

Felsóhajtottam és leültem a lépcsőre. A férfiasságomról a kislányommal nem nyitok vitát.

Ők is leültek.

– Kislányom – szólítottam meg Emikét a nyugodt, mély és meggyőző hangfekvésemben, amellyel hitelt szoktam kérni a bankban. – Egyszer már megbeszéltük, hogy nem tarthatunk kutyát, mert allergiás vagy a kutyaszőrre.

– Megoldható – mondta Emike. – Majd nem veszek levegőt, ha simogatom.

– Ezenkívül ez a kutya óriási – vetettem be a második, döntőnek gondolt érvet. – Az etetése annyiba kerülne, amennyibe az egész család ennivalója most.

– Megoldható – mondta Emike. – Odaadom a dugipénzemet, nem kérek gyümis joghurtot, és ajándékot sem karácsonyra. Neked meg úgyis le kell fogyni, mondta anyu.

Vettem egy mély levegőt. A mellkasom fájt, zsibbadt a karom. Van egy olyan sejtésem, hogy a nevelés gyakorlása közvetve több embert vitt már a sírba, mint a pestis és kolera együtt.

– Emike! – emeltem meg a hangom a „nem tűrök ellentmondást” régióba. – Kizárt dolog, hogy ezt a kutyát beengedjük az életünkbe. Felfogtad? Kizárt dolog! Ha ez a kutya itt marad, én elmegyek.

– Oké – mondta Emike. – És hova mégy? Mit mondjak anyunak?

Már éppen az utolsó hatékony pedagógiai eszközömet akartam bevetni, az üvöltést és az elmúlt öt évben még nem alkalmazott bántalmazást, amikor a kapuban megjelent egy ősz hajú, bajuszos bácsika.

– Cézár! Hát itt vagy?

A kutya odarohant a bácsihoz, és vadul csóválta a farkát.

– Mondták, hogy egy kislánnyal látták… – mosolygott Emikére megmentőm, és magához ölelte a kutya fejét. – Kiszöktél? Te rossz kutya! Hát szabad ilyet? – Aztán a bácsi Emikéhez fordult. – Köszönöm, kislány, hogy nem engedted elkószálni! Ígérem, ezután jobban vigyázok rá. Viszontlátásra! Szervusz!

A bácsi és a borjú elment.

Emike dühös arccal indult befelé.

– Most örülsz? – sziszegte oda. – Kutya nincs, te maradhatsz. De tudod: fehér ember nem felejt. Többet ne mondd, hogy szereted az állatokat!

Három-nulla.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top