Harmadikos voltam, amikor meg kellett tanulni egy Szép Ernő-verset. Elfelejtettem.(Kormos Anett novellája)
A gyerekek eredendően jók.
Legalábbis ezt mondják.
Szorgalmasak, okosak, becsületesek, nyíltszívűek.
Csak később kezdik el az érdekek kiskapuit nyitogatni.
Nos, hogy ez így van vagy sem, nem tudom. Azt viszont igen, hogy gyerekként legalább annyit törtem a fejemet a rövidebb és egyszerűbb utak megkeresésén, mint később.
Persze ennek nem az volt az oka, hogy gonosznak, álnoknak, csalónak születtem.
Épp ellenkezőleg.
Én mindig mindenben a legjobb akartam lenni. És amikor valamiben nem én voltam a legjobb (elvétve ugyan, de ilyen is előfordult), akkor bizony nem sajnáltam az energiát arra, hogy kitaláljam, hogy lehetnék mégiscsak én a legjobb.
A bizonyítványom mindig jó volt. Többnyire kitűnő. Pedig a lányokra jellemző precizitás és szorgalom aljas módon igencsak távol tartotta magát tőlem.
Hogy kisiskolásként mindig készen volt a házi feladatom, és sosem felejtettem el semmit, azt leginkább anyámnak köszönhettem. Aki segített, ellenőrzött, figyelt.
Később azonban ez az anyai szigor alábbhagyott, a tanulás és a jó eredmény saját érdeknek lett kikiáltva. Ugyan akkoriban nem láttam, hogy nekem miért érdekem a jó eredmény, mégsem adhattam lejjebb a kitűnőnél. Egyrészt, mert anyám az ellenőrzőt azért rendszeresen lapozgatta, és ha valami nem megfelelően alakult, nem örült, másrészt mert magam is úgy éreztem, a kitűnőség jár nekem. Úgy éreztem, ha okosabb vagyok, mint a többiek, márpedig, hogy a csudába ne lennék az, akkor annak a bizonyítványomon is meg kell látszania.
Viszont meglehetősen soknak tartottam az árat, amit a jó jegyekért fizetni kell. Tanulás minden nap? Sok!
Így hát szinte mindig „matekoztam”. Kerestem a jó bizonyítványhoz vezető rövidebb utat. Volt, hogy megtaláltam, volt hogy nem.
Az előbbi nem nagyon ragadt meg az emlékezetemben. Az utóbbi viszont! Hiába, a kudarc ragadósabb.
Már kisiskolásként rájöttem, hogy nemcsak a diáktársaimnál vagyok okosabb, hanem a tanáraimnál is. Megfigyeltem például, hogy a tanárok soha nem azokat szólítják felelni, akik jelentkeznek. Nem. Mindig a padban sunyulók közül választanak. No ez a megfigyelés volt a későbbi egyeselkerülési taktikám alapja.
Harmadikos voltam, amikor meg kellett tanulni egy Szép Ernő-verset. Elfelejtettem. Hogy véletlenül, vagy direkt, már nem tudom. Nagyon féltem, hogy a tanár néni engem választ a szavalásra. Eldöntöttem hát, hogy én majd most (szokásomtól eltérően) jelentkezem. Mindig undorítónak találtam a stréberek magasba lendülő kezeit, de most nem volt más választásom. Eladtam a lelkem. Nemcsak, hogy jelentkeztem, hanem nyúlázkodtam, mint a többi eminens, majd kiestem a padból. Tudtam, hogy csak így kerülhetem el a felelést.
Szép tavaszi idő volt, napsütés meg minden. Hogy ettől vagy mástól volt aznap Marika néni, a magyartanár könyörületes hangulatban, nem tudom. De hogy abban volt, az biztos, mert csak annyit mondott:
-Na mondd, Anett, ha annyira akarod!
A vers címét sem tudtam. Néhány sort megpróbáltam rögtönözni, de azt hiszem, nem sikerültek túl Szép Ernő-sre.
Marika néni nem értette, mi történt. Talán azt hitte, annyira megörültem a lehetőségnek, hogy a boldogság elvette az eszem. Hogy a nagy izgalom miatt leblokkoltam. Nem kaptam fekete pontot, de a következő órán fel kellett mondanom a verset.
Ez a kudarc egy kicsit elvette a kedvem a további taktikázástól, de kiirtani belőlem azt nem lehetett.
Tudtam, hogy az elmélet, melyet a felelés elkerülésére kidolgoztam, jó. És azt is tudtam, hogy normális ember nem lép bele kétszer ugyanabba a gödörbe. Én pedig több voltam, mint normális.
Gimnazista voltam már, amikor az orosz ipart sehogy sem tudtam óriási földrajztudásom részéve tenni.
Olvasgattam, olvasgattam, aztán leraktam a könyvet, éreztem, kár az időért. Úgy döntöttem, másnap megint túljárok együgyű tanárom eszén. Mellesleg Berkes tényleg együgyű volt, ráadásul terhes. Gömbölyödő hasának simogatása igencsak lefoglalta.
Az osztályban mindenkinek elmondtam, hogy nem tanultam meg az orosz ipart, és hogy hogyan fogom magam kihúzni a felelők listájáról. Csillogott szemükben az irigység, tudták, hogy Berkes valóban elég rosszindulatú ahhoz, hogy visszautasítsa azt, aki felelni akar. Egész pontosan azt szokta mondani az ilyes fajta ritka kérésekre: ez nem kívánságműsor.
Berkes bejött a terembe, kezével körkörösen a hasát simogatva ment a tanári asztal felé. Ekkor eléugrottam, és jeleztem neki, hogy felelni szeretnék. Berkes egy másodpercre maga elé nézett, elmosolyodott, az érlelődő anyai ösztönök mosolya volt ez, és azt mondta:
-Na jó! Most az egyszer. Legyen egy jó napod, Anett.
Hát volt mindenem (melegem, hányingerem, oroszipar-hiányom stb.), de jó napom, az nem.
A történet vége kikövetkeztethető, nem szívesen írok az efféle tragédiákról.
Én kétszer léptem bele ugyanabba a gödörbe. És harmadszor csak azért nem lépek bele, mert már nem hívnak felelni, már nem járok iskolába. Már nem kell bebizonyítanom, hogy én vagyok a legjobb, a legokosabb gyerek. Most azt próbálom mindenkinek bebizonyítani, hogy én vagyok a legokosabb felnőtt. Sajnos a gyerekeket elég nehéz erről meggyőzni.
Fotó: Podmaniczky Sz.
{jcomments on}
