Amikor Ötvös Csöpi Az elvarázsolt dollár című krimiben (1985) kinyitotta a hűtőládát a vitorláson, és egy pillanatra látni lehetett a BB borát, a Balatonboglári Borgazdaság már évi 30 ezer tonna szőlőt dolgozott föl, és olykor több bort, pezsgőt exportált, mint amennyit itthon eladott. (Bakos András könyvismertetője)
A boglári bor szerepeltetése szimbolikus pillanat. Ez volt az első magyar közönségfilm, amelynek forgatására Bujtor István céget alapított, és szponzorokat keresett, amelyeknek termékei egy-egy pillanatra föltűntek a vásznon. A BB azért illett bele különösen ebbe a képbe, mert bár a vállalatot – ahogyan Podmaniczky Szilárd új könyvéből kiderül – ízig-vérig szocialista nagyüzemként hozták létre, akik dolgoztak benne, kísérletező kedvű, újító emberek voltak, és lehetőségük adódott arra, hogy világot lássanak, eltanulják a nyugati versenytársak módszereit.
Ezért jó döntés, hogy a Balatoni Borozó című könyv nagyobbik felében ezek az emberek beszélnek, a kezdetekről, munkájukról, konfliktusaikról, és arról, mi mindennek lehetett akkor, ott örülni. Nem is az a fontos, hogy pontosan mi mikor történt – ezt a függelékben elolvashatja, aki kíváncsi rá –, inkább az, hogy akik arra tették fel az életüket, hogy nagyüzemi szőlőtermelő és borkultúrát hozzanak létre, a palackozó főnökén, a főkertészen, a bormúzeumvezetőn át az esztergályosig, mit tartanak emlékezetesnek. Kiderül, hogy elsősorban katonai szempontok miatt született az a döntés, hogy nem a jugoszláv határhoz közeli Villányban, hanem távolabb, a Balaton mellett kell ilyen gazdaságot alapítani. Olyan földeket sajátított ki – vett el – erre a célra az állam, ahol korábban zömmel gabonát termeltek. Eleinte kisüzemi módszerekkel dolgoztak, kicsi fizetésért, és a termelékenységet fokozó újításokért nem volt hajlandó fizetni a cég, perre kellett menni ezért a jussért, ami különösen érdekes kaland volt a szocializmus idején. A főkertész templomba járhatott, szakértelme miatt elismerték, voltak jó kapcsolatai, de az első adandó alkalommal kikészítették nagy hatalmú politikai ellenfelei, az elvtársi és szakemberi közeg fura kölcsönhatásai, Brazíliában folytatta, amit elkezdett. A gazdaság ambiciózus középvezetői jóval többet tudtak a vasfüggönyön túli világról, mint bárki más – és mint amennyit az ide látogató angol egyetemisták sejtettek a mi világunkról. Csodálkoztak a finom italokon, és azon, hogy a borkóstolót vezető asszonyka magyarul beszél: azt hitték, errefelé az orosz a hivatalos nyelv. És bár ami a termelést és a kutatást illeti, nagy szigorúság uralkodott, azért a műhelyben lehetett perpetum mobilét építeni, és ünnepnapon a szőlőskislaki kastélyhoz érkező Losonczi elvtárstól meg lehetett kérdezni somolyogva, hogy melyik lépcsőt tetszik választani, a jobb- vagy a baloldalit.
A könyv komolyan veszi azt, ami annak a kornak a jelmondata volt; hogy a legfontosabb érték az ember. Rá kell tehát szánni az időt, figyelmet arra, hogy megértsük az embert. Fiatal, moziba, színházba járó értelmiségi, elmegy az ország másik végébe, olyan lakásba, ahol nincs áram, vezetékes víz, és reggeltől késő délutánig dolgozik a szőlővel, kémcsöveivel, gépeivel. Ha a hozzá vetődő vendég megkérdezi, mit csináltok ti itt télen, ugye, gyereket, csak mosolyog, mert tényleg, egymást követik a gyerekek. Zúgolódás nélkül fogadja el, szereti meg véletlenül alakult sorsát. Jellemző, amit Dr. Bálo Endréné mesél a Balatoni Borozóban: „Én egyedül kerültem Villányba, pedig nagyon nem akartam odamenni. Debreceni vagyok, és ez a két hely nagyon messze esik egymástól. Erre azt mondta Eifert (a főnöke – a szerk.), ne törődjek vele, majd itt férjhez megyek, és akkor idetartozom. Később igaza is lett.”
