Nagyi, aki bizony már igen öreg volt, és nagyon beteg is, az egyik este elaludt, és reggel nem ébredt fel. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Nagyi, aki bizony már igen öreg volt, és nagyon beteg is, az egyik este elaludt, és reggel nem ébredt fel. Elment. Eltávozott. Elhagyott minket. Így szoktuk finomkodva mondani, ha valaki meghal.
Emike első nap sírt, második nap szomorú volt, a harmadik nap délutánján pedig odaállt az ablakhoz, mikor hazajött az oviból, és felfelé nézegetett.
A feleségemre pislogtam.
– Mire vár?
– A galambra.
– Milyen galambra?
– A galambnagymamára.
Feleségem jól ismerte értetlenségtől bambán bámuló arcomat, úgyhogy rögtön meg is magyarázta.
– Felolvastam neki tegnap egy mesét a nagymamáról, aki az unokája szerint nem halt meg. csak testet cserélt egy galambbal. Ez a galamb mindennap a kislány erkélyére szállt. Emike most várja, hogy jöjjön a nagyi, mint galamb.
– És ki írta ezt az agyament mesét, hogy megbolondítsa a gyerekeket?
Feleségem megrántotta a vállát.
– Nem tudom. Az egyik füzetben volt, amit a mosóporhoz adtak ajándékba.
– Gratulálok! – mondtam, és Emikéhez somfordáltam.
– Mit nézel, kislányom? – kérdeztem tőle, mint aki nem tud semmit.
– Figyelj! Mindjárt jön, majd meglátod! – mosolygott Emike.
Húha! Nagy csalódások és nagy sírások előszelét éreztem. Ez a galamb tutira nem jön. A bánat jön majd, ha nem előzöm meg. Ha nem csinálok valamit, mint okos szülő.
– Ki jön? Mi jön? – kérdeztem ismét, és meresztgettem a szememet.
– A galamb! – ragyogott Emike. – Tudod, a nagyi már annyira beteg volt, hogy nem tudott meggyógyulni. És akkor az ablakára szállt egy galamb, és azt mondta: „nekem nincs unokám, neked pedig van. Cseréljünk helyet. Én leszek a beteg nagymama, mert én nem fogok hiányozni senkinek, te pedig legyél fehér galamb, hogy meglátogathasd Emikét”. A nagyi megértette, amit a galamb mondott, mert aki már nagyon beteg, az ért az állatok nyelvén. És helyet cseréltek.
– Aha…! – nyeltem egy nagyot, és bólogattam.
Na, csak kapjam el ezt a meseköltőt! Könnyű elkábítani egy bánatos kölyköt a misztikus lélekvándorlással! De a gyereket a csalódás után a szülőnek kell megvigasztalni! A nagymama galambbá változott? Még jó, hogy nem lepkévé! Most rohangálhatnék a mezőn egy lepkehálóval, hogy befogjam a nagyit.
– Kislányom – kezdtem remegő hangon –, lehet, hogy a nagyi galambbá változott… Bár én nem nagyon hiszem… Tudod, a nagyi nem kedvelte a galambokat… Azt mondta, betegségeket terjesztenek…
– Az más! – vágott közbe Emike. – Azok a szürke galambok. A fehérek nem terjesztenek.
– Aha, értem – bólogattam. – Lehet. Na, jó… Mondjuk, igen. De a nagyi, mint galamb, akkor sem fog ideszállni, mert… – És bevillant a megmentő idea. – Mert tudod, kislányom, ő nagyon szerette a társaságot. Biztosan kint van a többiekkel. Szállnak messze, messze, más városokba, országokba. A nagymama imádott utazni! Te tudod!
A szónoklatom végén azonban Emike már nem volt mellettem, futott ki az ajtón, le lépcsőn, ki az utcára, én meg utána.
– Emike! Emike! – kiabáltam, de kicsi lányom csak a közeli téren állt meg.
Ott röpdöstek a galambok.
Rengeteg galamb volt jelen, mert néhány néni etette őket. Szórták nekik a kenyérdarabokat, morzsákat, süteményeket, meg amit még szórni szoktak a magányos nénikék a városvédők állandó rémületére. A galambok ürüléke ugyanis szép egyenletesen belepte és tönkretette a szobrokat, a szökőkutakat, a padokat és az utakat.
Emike a földön csipegető galambok közé futott, és megpróbálta egyiket-másikat megfogni.
– Emike – kiabáltam. – Ne nyúlj hozzájuk! Beteg lehetsz! Emike, azonnal gyere ide! – De a kislányom mintha meg sem hallott volna.
– Melyik a nagymama? – rikkantotta. – Ez? Vagy az?… Nagyi! Nagymama!.. Pipipi! Gyere ide!
Megőrülök! – gondoltam. – Vagy megöngyilkolom itt magam, de végleg, és tuti, hogy vérengző héjává változom, ha tényleg van lélekvándorlás.
Az egyik galamb röptében súrolta a fejemet, és lepiszkította.
– A fene egyen meg! – ordítottam, miközben utánakaptam, hogy kitekerjem a nyakát. – Még le is kakálsz?!
– Ne bántsd! – kiáltott Emike. – Lehet, hogy ő a nagyi!
– Nem lehet! Biztos!
Egy órába telt, mire Emikét sikerült hazavonszolnom.
Arról, mondjuk, ne essék szó, hogy én hogy néztem ki. A fejem, a ruhám, a cipőm…!
Emike persze boldogan viháncolt, mert meg volt róla győződve, hogy a nagyi ott röpködött a téren, és biztosan örült, hogy látta az unokáját.
Mikor beléptem az ajtón, a feleségem a konyhaszekrénynek tántorodott.
– Úristen, fiam, hogy nézel ki? Te teljesen le vagy szarva!
– Nekem mondod?!
