„A helyzet indiánosodik, egyre jobban.” – [Böszörményi Gyula interjúja Jász Attila költővel, az Új Forrás című folyóirat főszerkesztőjével]
„A helyzet indiánosodik, egyre jobban.” – [Böszörményi Gyula interjúja Jász Attila költővel, az Új Forrás című folyóirat főszerkesztőjével.]
A tiszakécskei Könyvkóstoló irodalmi esten, augusztus 31-én Jász Attila volt vendég. A Szépírók Társaságának támogatásával futó irodalmi program után Böszörményi Gyula, az est házigazdája készített interjút a szerzővel.
A pályád egyszerre indult nehezen és könnyedén. Nehezen, mert úgy tűnt, minden és mindenki vegyészmérnöknek szán, és könnyen, mert egy adott pillanattól fogva te pontosan tudtad: költő akarsz lenni, és az is leszel. Valójában hogy is történt ez?
Inkább ösztönösen tudtam, éreztem, mi nem akarok lenni, és nagyon vonzódtam a költészethez, de ezt szűk környezetem sokáig blokkolta. Ám amikor lassan és későn érő típusként föleszméltem, már azt mondták, hogy hiszen én költő vagyok, verseket írok. Igaz, ezeket zene mellé írogattam. És persze óvatos vagyok, indiánként pontosan tudom, hogy csak a halott indián az igazi költő. De mindez, amire rákérdezel, csak innen, visszafelé nézve ilyen egyértelmű, magamon kívül nem nagyon hitt bennem senki, bíztatni is csak az apám bíztatott, hogy azt csináljam, amit szeretnék, mást nem érdemes. Azért izgult nagyon ő is miattam. Jöttek az akadályok rendesen, én meg a mai napig azt gondolom, azért vannak, hogy küzdjük le őket. Még akkor is, ha sokszor, majdnem mindig, reménytelennek tűnik.
Mást jelentett-e számodra tizenévesen a költészet, mint ma? Ha igen, mennyiben és milyen értelemben?
Jó lenne azt mondani, hogy nem. Nem jelentett mást. De ez csak kis részben lenne igaz. Van valami, ami megmaradt bennem abból a naivitásból, anélkül talán nem is menne az írás. Az érzékenységem már akkor is működött, és ha nem is értettem gimnazistaként a Nagyon fájt, nagyon szerettem. Valószínűleg a költői ereje ragadott meg, át tudtam élni, beleéltem a saját gyerekkori fájdalmaimat, sérüléseimet. Aztán felnőttként, másfajta sérülésekkel, már ügyesebben próbáltam védekezni. De egy-egy jó vers ugyanolyan védtelen helyzetbe tud sodorni, mint akkor.
Mást jelentett-e a magyar költészet a hetvenes-nyolcvanas években, mint ma? Változott-e a szövegek „súlya”, jelentősége, és ha igen, miben, miért?
Megszűnt a sorok közötti összekacsintás, ami össze is fogta az értelmiséget, összekötötte az olvasókat egymás világaival. És ha a régi értelemben már nincs is olyan „súlya”, mondanivalója feltétlenül van, csak nehezebben jut el az olvasóhoz. Azt most hagyjuk, hogy a technikai fejlődésnek vagy a terjesztői maffiának köszönhetően-e. Pedig vannak olvasók, ha kevesen is. Az emberek azért igénylik az olvasmányélményt, az irodalmat. Egy jó könyv sosem évül el. Hazabeszélek? Természetesen.
Köztudott, hogy egész életedben nyüzsgő, közösségszervező, közösségszerető ember voltál és vagy ma is. Miért fontosak – ha azok – a helyi kis kulturális közösségek (olvasóköröktől kezdve az amatőr színjátszókig) manapság? Mi a szerepük, a feladatuk, és van-e (szerinted) jövőjük?
Ez igaz, de azért mindemellett visszahúzódó is időnként. És mivel hiszek annak a fontosságában, amit csinálok, teszem a dolgom. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem szeretnék egy zárt szakmai (irodalmi) rendszerben gondolkozni, hanem minimum kultúrában. És szociálisan is mindig érzékeny voltam, azért is dolgoztam egy időben nevelési tanácsadóban. Régen is, ma is igyekszem megtalálni a feladatomat, feladataimat. Néha túlvállalom magam és beleroppanok, aztán épp a nem várt helyekről kapok rengeteg energiát a folytatáshoz. A vidékiség, a családi biztonság mind védőburkot jelent. Rendezvényeket, esteket szervezek és vezetek, kiállításokat nyitok, terjesztem és támogatom a kulturális ügyeket. Misszionáriusként pedig a sejtszerű kis csoportokban hiszek, ha minőségi és emberi alapon szerveződik. Ezek kialakulnak, de ezt te is tudod, ugyanezt csinálod Tiszakécskén. Nekem Tata-Tatabánya körzete jutott.
Nemrég jelent meg új köteted Csendes toll élete címmel, mely napló, szótár és indiánregény egyszerre. Mióta dolgoztál rajta, miként született és miért érezted fontosnak, hogy egy „vidéki rezervátumban élő törzsfőnök” csendes tollpercenéseivel mond el, amit gondolsz.
Tizenéve kezdődött rétegződni az anyag, először csak bennem, aztán felkérésre írtam egy éven keresztül naplószerűséget, de valahogy elégedetlen voltam vele, bár úgy gondoltam, az irány nem rossz. Párhuzamosan írogattam szösszeneteket helyben napi- és hetilapokba. Csendes Toll aláírással vagy főszerepléssel. Aztán lassan elkezdtem összemosni a kettőt, a régi naplót és az újabb publicisztikát Csendes Toll nevében. Közben megörököltem a lapot, törzsfőnök lettem, vidéken, szellemi rezervátumba zárva. És a lap helyzetének anyagi romlása is előhívta belőlem a harcosabb indiánt. Beszédeket mondtam Csendes Tollként a kultúra és az identitásunk megvédése és megtartása mellett. A Kortárs kiadó pedig látott benne fantáziát és bíztatott, kihajtotta belőlem a könyvet.
Az Új Forrás főszerkesztőjeként milyennek látod a kortárs irodalom, a költészet helyzetét mostanság?
Divat panaszkodni, hogy rossz a helyzet. Nincsenek nagy öregek, nincsenek tehetséges fiatalok. Ezek sztereotípiák, egyrészt az ember (fehér és indián egyaránt) mindig úgy érzi, már gimnáziumban, hogy a felette járók jóval okosabbak és tehetségesebbek voltak, míg az alatta lévők már elkorcsosultak stb. Vasadi, Tolnai Ottó, Takács Zsuzsa, Bertók, nem folytatom. És rengeteg nagyon tehetséges fiatal van, bukkan fel a semmiből. Még egy vidéki indián rezervátum, az Új Forrás környékén is. Látjuk majd, mi lesz belőlük…
Sajnos tudható, hogy – mint szinte minden kultúrával foglalkozó lap, közösség, műhely, stb. – az Új Forrás is elveszítette korábbi támogatásait, és szó szerint a létéért küzd. Mi a helyzet nálatok?
Már saját magamat unom, ha erről kell beszélni. Mindenki küzd, a lapjáért, a kiadójáért, az állásáért, bár talán a kiszolgáltatottság mértéke más. Ha jól tudom, mi veszítettük el először a helyi támogatást. Nem lett belőle nagy ügy. Talán azért se, mert jó lapot akartunk továbbra is csinálni, azzal foglalkoztunk, és persze nem hagytuk magunkat. Ezt akár indián makacsságnak is nevezhetnénk. Pályázás időszak van, már nem remélünk csodaszerű változást, csak legalább az eddigi minimális anyagi szintet tartani tudjuk. De úgy gondolom, a lap színvonala fokozatosan emelkedik, minden racionalitás, a kilátástalan helyzet ellenére.
Hogy érzed ma magad apaként, magánemberként, kutyagazdiként, költőként, kult. szervezőként és főszerkesztőként kis hazánkban?
A helyzet indiánosodik, egyre jobban. Kultúra-megőrzés, -fenntartás és -közvetítés nélkül nincs identitás. Attól még lehet verset írni, akár erről is. Lapszámokat szerkeszteni ezekről a fontosnak gondolt témákról. Az amerikai indián irodalomról és kultúráról, hogy ők hogyan is csinálták, őrizték meg… Az apa- és a kutyagazda szerep segít az eddig vázolt nehézségeket napi szinten túlélni, kilépni kicsit belőlük. Különben meghal bennem a magánember, aki nélkül a költő biztos nem, de a többi én se nagyon élhet.
{jcomments on}
