Feri kétségbeesésében Cinzanot kortyolgatott táplálék gyanánt, Hilda pedig nem örült ennek a fejleménynek. (Büky Anna novellája*)
– Szerintem a jégszekrényed azért büdös, mert van benne egy lejárt, nyitott tejszínhab.
– Ki kellene dobni – válaszolta a nő és továbbra is mozdulatlanul meredt a plafonra, miközben balkezével a férfi kezét fogta. Este volt, késő este. A hangulatkeltés kedvéért még gyertyát is gyújtottak. Szagosat, fahéjasat, mert a nő meg nem bírta a cigaretta szagát. A férfi meg nem bírta a rohadt tejszín szagát, a nő meg a Marlboroét. A lightot sem bírta és így komolyan elgondolkozott azon, hogy mielőtt belemegy egy új kapcsolatba, azelőtt a leghasznosabb az lenne, ha összevesznének a tejszínhabon meg a cigarettán. De feltűnt neki, hogy miután ezek a súlyosnak is felfogható, gonosz kis megjegyzések elhangzottak, egyikük sem mozdult: csak úgy feküdtek az ágyban egymás mellett, egymás kezét fogva. A nő a tekintetét a plafonra szegezte. A férfi bal kezében gyújtatlan cigarettát szorongatott. Talán ki kellett volna kelniük az ágyból jégszekrényt pucolni, és aztán kimenni a teraszra cigarettázni, de semmi nem történt. Nem is veszekedtek.
Annál ez jobb – gondolta a nő magában-, ez túl jó ahhoz, hogy szakítsunk, ahhoz ez túl jó – és most ránézett a férfira. Feri. Feri negyvenéves volt. Nem mai csirke, de lélekben lehetett vagy tizennégy. Valahol a papagáj és a gyerek között foglalt helyett. Édes volt, és aranyos, egész nap csivitelt, mondta a magáét, az életről alkotott nézeteit.
És ezek a gondolatok a nőéhez képest valahogyan mindenképpen nagyon furcsának tűntek. A nő szerint Feri egyáltalán nem értett az életből semmit és mégis tiszta képe volt mindenről. Miközben Hilda… – a német nagymamája után nevezték el így a szülei – meggyőződése az volt, hogy ő tisztán lát, de mégsem ért semmit. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy ők ketten Ferivel pontosan egymásnak a fordítottjai.
Amikor kapcsolatuk komolyra fordult az első három nap azzal telt, hogy megbeszélték a lényeges dolgokat: a halálról diskuráltak, az életről és a születésről, és közben Feri félóránként rámászott a nőre. Beszéd közben szeretkeztek. Így telt az első három nap. A férfi néha enni is szeretett volna. Ennek az óhajának hangsúlyt is adott, többször is elhangzott a szájából az a mondat, hogy éhes vagyok, éhes – a nő meg arra gondolt, hogy ha az ő jégszekrényét már az első alkalommal kritizálják, akkor ebből a kapcsolatból úgysem lesz semmi.
Már most kivetni valót talál bennem – gondolta. Miközben tudta, hogy Ferinek igaza van, a hűtőszekrény tényleg büdös. De Hildának eszébe jutott a példaképe, a nagymamája, akitől írni, olvasni tanult, és tisztán látta maga előtt a nagymama módszereit.
– Ha büdös a jégszekrény – mondogatta a nagymama a kis unokájának két karakter leütése között -, akkor azt nem szabad kinyitni. Ha nem nyitod ki, akkor abból nem veszel elő semmit. Ha nem veszünk elő semmit, akkor nincs mit ennünk. Ha nincs mit ennünk, akkor nem hízunk meg, vagy ami még ennél is fontosabb, hogy eleve kizárjuk még a főzés lehetőségét is.
Ez a sok okos gondolat most mind végigfutott Hilda agyán, de nem mondta meg Ferinek, mert mégis akart adni egy esélyt a kapcsolatnak.
Túl jó volt együtt, és túl jó volt beszélgetni közben.
Valaminek történnie kell – gondolta Hilda a harmadik nap reggelén, amikor már észrevehetően lelassult a mozgásuk. Hetvenkét óra étlen, ásványvíz mellett csak kicsavarja az ember utolsó tartalékait is!! Hilda meg is jegyezte hajnalban, miután Feri lemászott róla, hogy nézze meg a mobilján a híreket, mert esetleg csatlakozhatnának a pedagógus sztrájkhoz. Hogy Feri szóljon be a szervezőbizottsághoz, hogy a Hűvösvölgyi úton van még két írástudó, akik szolidárisak: étlen, ásványvíz mellett kitartanak egy náluk magasabb eszme érdekében.
Feri kétségbeesésében Cinzanot kortyolgatott táplálék gyanánt, Hilda pedig nem örült ennek a fejleménynek. Ő ugyanis pontosan emlékezett rá, hogy a Cinzanos üveget két évvel ezelőtt hozta neki valaki ajándékba és mindezidáig igen megnyugtatóan hatott rá a gondolat, hogy ha egyszer vendéget hív, akkor lesz mivel megkínálnia. Most pedig az üveg már félig üres volt.
– Minden elmúlik – mondta sóhajtva Ferire nézve, majd beleharapott a fenekébe.
Feri feljajdult, és ismételten megjegyezte, hogy jó lenne egy szál cigaretta, és az is jó lenne, hogyha Hilda szeretné őt.
– Mert én téged nagyon szeretlek – mondta Feri, és magához szorította a nőt, aki abban a pillanatban érezte, hogy igazat hall.
Egyszerre csak csöngettek. Reggel kilenc óra volt. Nem vártak senkit.
-Nem nyitok ajtót – mondta Hilda, és feküdt tovább az ágyban a plafont bámulva.
A csöngetés megismétlődött.
– Nem tágít – mondta Feri, és belefúrta a fejét Hilda ölébe.
Ismét csöngettek.
Akkor Hilda magára húzta a hálóingét, és odabotorkált az ajtóhoz
– Tessék – szólt a kaputelefonba –, ki van ott?
– Posta! Tértivevényes utalványos csomagot hoztam Tangay Hildának.
Hilda magára kapta a dzsekijét, belelépett a papucsába, és kiszaladt a kertkapuhoz.
Már messziről meglátta a postás kezében a rikító sárga csomagot. Érezte, hogy izgatottá válik, mert nagyon régen nem kapott már meglepetéscsomagot, nem is rendelt semmit, így hát csak nyújtotta a karját a postás felé, mint egy gyerek, hogy az, gyorsan tegye bele a dobozt. A feladó helye üres volt.
Vajon ki küldhette? – morfondírozott magában, miközben aláírta az átvételi elismervényt, és már búcsúzott is volna a postástól, akit egyébként már messziről, hangról jól ismert, hiszen nem volt olyan nap, hogy ne hallotta volna, amint hangosan szitkozódva elmegy a házuk előtt azzal, hogy a postaládát nagyobbra kell cserélni, vagy venni kell egy másikat a reklámpapíroknak.
– Mert senki sem kényszerítheti a postást arra, hogy fél órán keresztül gyömöszködje a leveleket egy teli ládába.
– Ha semmi nem változik – mondta a postás, akkor majd nem kézbesítünk többé, hanem csak úgy elszórjuk a leveleket az utcán, vagy egyszerűen kidobjuk a kukába. A postás is csak ember.
– Kétségkívül: ember – mondta Hilda, miközben kicsit félrehajtotta a fejét. Hosszú szőke haja a vállára omlott, és mélyen a postás szemébe nézett:
– A barátom – mondta ellágyuló hangon a kézbesítőnek – különös nyomatékot hagyva ennek a szónak, „barátom”, mert még csak három napja volt neki ilyesmi, mint a többi nőnek, és még csak most szokta a gondolatot, meg aztán nem kis büszkeség töltötte el, hogy, no lám, ő is képes! Már nem szingli, hanem mellette is áll vagy éppen fekszik rajta valaki, aki ráadásul – és most Hilda nagyon komoly ábrázattal nézte a postást – a barátom pedagógus és a sztrájkbizottság elnökségének a tagja!
– Mi már három napja nem eszünk! – mondta Hilda és hangosan nyelt egyet.
A postás erre igen meglepett arcot vágott, látszott rajta, hogy előbbi dühe pillanatok alatt semmivé foszlik, s inkább egyfajta csodálattal tekint a nőre, akin már valóban látszódtak az éhezés nyomai. A hálóinge nyakánál erősen kidudorodott a kulcscsontja, sőt még a dekoltázs bordái is láthatóvá váltak. Az arca is beesettnek tűnt, a szem alatt kifejezetten sötét árkok húzódtak, de az arcszín a strapák ellenére is üdének, pirospozsgásnak hatott.
Mit tesz az elszántság – mondta a postás, és figyelmesen hallgatta Hildát, aki már belekezdett monológjába a sikeres sztrájk lényegéről.
– Az elszántság mellett – szólt Hilda-, rendkívül fontos az, hogy tudjuk, miért is tesszük, amit teszünk.
A postás kérdőn nézett rá, és lerakta teli táskáját a földre, miközben átfutott rajta a gondolat, hogy most az egyszer tényleg kidobálja a leveleket a kukába. Nehéznek tűnt a levekkel teli batyu, míg a sztrájk könnyűnek és járhatónak.
– Szóval – folytatta Hilda -, a sikeres sztrájk lényege, hogy visszanyerjük az életbe vetett hitünket, mert mi lehet ennél fontosabb – mondta csillogó szemmel, minthogy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül, és ez akkor is így van, ha céljaink eléréséért bizony, bizony nagy áldozatokat kell hoznunk! Most a Marlboro cigarettára gondolt és arra, hogy talán mégis megengedi Ferinek, hogy egy helyiséggel beljebb füstöljön, és hogy talán, talán, talán már holnap vagy akár ma délután, de mégiscsak kihajítja a bűzölgő tejszínes dobozt a jégszekrényből.
– Úgy, úgy…
A postást meghatották a fennkölt szavak és biztosította Hildát arról, hogy abban az esetben, ha az elégedetlenség a kézbesítőknél tovább fokozódik, mindenképpen visszajön és becsönget a kaputelefonon tanácsért.
Ebben maradtak. Kezet ráztak, majd Hilda a csomagot magához szorítva visszaszaladt a házba.
Feri már az ajtóban várta:
– Mit csináltál ilyen sokáig? – kérdezte kisebbfajta ingerültséggel a hangjában, mert alapvetően igen féltékeny típus volt, meg a Cinzano is semmivé vált közben, s így aztán Feri hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
– Csomagot kaptam – mondta Hilda és letette a sárga dobozt az asztalra.
Feri kíváncsian rápillantott a feladó helyére, de éppen csak, mint aki véletlenül néz oda:
– Szóval ez… ez az egész engem nem érdekel – mormolta a három nap alatt kinőtt vöröses bajusza alatt -, ez ugye a te csomagod, nem az enyém – mondta, és feltette a teavizet forralni.
Ekkor Hilda megsimogatta Feri arcát és odaültette az asztal mellé egy székre, mint egy gyereket. Együtt kinyitották a csomagot. A dobozban üres lapok voltak.
Teljesen üres „a” négyes lapok, talán ezer darab, vagy még annál is több.
Akkor Hilda belenyúlt a papírok közé és az egészet felhajította az égbe. A lapok szanaszét repültek a konyhában, sőt egy még a papagáj fejére is ráesett. Szerencsére nem történt baja a madárnak, csak az ijedtségtől leesett a hintájáról, de már jól van, már szemezgeti is tovább a szotyit!
Egy másik lap pedig hirtelen, mint egy űrrepülő kirepült a konyha ablakán.
– Valami történik – mondta ekkor Hilda.
Feri bólintott és visszamásztak az ágyba.
* A szerző ezzel a novellával emlékezik Hazai Attilára.
{jcomments on}
