Színházat csak úgy érdemes csinálni, ha csapattá érik össze a társulat – Albert Mária interjúja Kovalik Balázs új rendezéseiről.
Színházat csak úgy érdemes csinálni, ha csapattá érik össze a társulat – Albert Mária interjúja Kovalik Balázs új rendezéseiről.
Forró ősz vár Kovalik Balázsra. Több szemeszteren át vendégtanárként dolgozott volt alma materében, a legendás rendező és iskolateremtő August Everding nevét viselő Bayerische Theaterakademien. Az új tanévtől ő vezeti a mesterképzést a zenés színház-operaénekes szakon. A Nürnbergi Állami Színházban az évad első bemutatóját, Verdi Trubadúrját rendezi, a bemutatót szeptember 30-án tartják.
– Biztosan hiányosak az emlékeim, de nem dereng, hogy akárcsak egy zeneakadémiai vizsgaelőadás erejéig is favorizálta volna Verdi darabjait.
– Téved, tíz évvel ezelőtt Szegeden vittem színre a kedvenc Verdi-operámat, a Simon Boccanegrát. Egy évtizedet valóban kihagytam, de Mozart-előadásokat sem gyártottam futószalagon… nagy respekttel vagyok e két szerző irányában, gyűjtenem kellett a bátorságot, hogy színpadra merészkedjek velük. Különös helyzet, épp a Verdi-bicentenárium évében kaptam két művére felkérést. Az Aidát 2013 januárjában a zágrábi Nemzeti Színházban rendezem.
– A Trubadúr premierjét szeptember végén tartják, épp csak indul az évad.
– A bemutatót hasonlóképp készítettem elő, ahogy Budapesten 2010-ben a Mefistofelét, az évad végén elvégeztük a munka nagyját, a főpróbák előtti utolsó tíz napra marad az elvégzett munka fölpörgetésére. Az ember azt hinné, hogy Verdit könnyű megérteni, áradnak-lüktetnek a szép dallamok. Csakhogy engem mindig az érdekelt, hogy a szerző zenei gondolkodásmódja, zenedramaturgiája hogyan ültethető át a színpadra. Verdi a tartalmat, az érzelmeket és gondolatokat nagyon absztrakt ritmusképletekbe fogalmazta, rafináltan elrejtve saját véleményét. A kliséktől nehéz szabadulni, a Trubadúrt többnyire a reklámzenének is agyonjátszott cigánykórussal kapcsoljuk össze, pedig ez csak egy pár perces epizód a drámán belül. Vajon miért találta Verdi fontosnak, hogy ezzel vezesse fel a darab egyik legizgalmasabb jelenetét, Azucena és Manrico szokatlanul „színházszerű” dialógusát. Egyáltalán, a mezzoszoprán megjelenése mint negyedik főszereplő, olyan váratlan dramaturgiai újítás a pályáján, ami csak jóval később, a Don Carlosban, az Aidában ismétel újra meg. Izgalmas, ahogy Verdi a két nővel, Azucenával és Leonórával bánik. Manrico érzelmi világában riválisok, de jóformán említést sem tesznek egymásról. Azucena a börtönben végighallgatja Manrico és Leonóra „hisztijét” és kibékülését, nem avatkozik közbe. Leonóra pedig tudomást sem vesz a sarokban kuporgó rongycsomónak látszó asszonyról. Azt kell mondanom: kegyetlenül modern ennek az anya-fia-anyós-meny háromszögnek a megfogalmazása. Nem beszélve arról a hatalmas dilemmáról, ki, mit és miért áldoz fel? Azucena kezében van a döntés: kergessem halálba a szeretett fiút, hogy bosszút álljak az anyámért, vagy lemondok a bosszúról és egymás nyakába borulunk.
– Csakhogy Azucena fogadalmat tett…
– De valóban ennyire fontos ez a fogadalom, az eszement bosszúszomj, aminek mindhárman áldozatává válnak? Verdi világa nem pusztán a szépen szóló melódiák világa. Miközben a Trubadúr főhősei egy privát sztorit játszanak, mögöttük ott van az egész spanyol polgárháborús háttér, két szemben álló csoport hatalmi küzdelmében emberek ezrei halnak meg. Ahogy a komponálás idején Olaszországban, az egységes Itáliáért, a Habsburg uralom kiszorításáért… a spanyol kulisszák ellenére, igencsak aktuális témát dolgozott fel.
– Milyen stábbal dolgozik?
– Hermann Feuchter festőművész tervezte a színpadképet. Az előzetes beszélgetéseink során Visconti A párduc című filmjéhez jutottunk el. Sokat merítettünk abból, ahogy a film a Garibaldi-korszak Szicíliáig lehúzódó hatásait elemzi. A régi értékek szétpukkanása, az erős hagyomány és morál széthullása, az új, az üzleti alapon karriert építő generáció megjelenése. Egy kastélyban fogjuk játszatni az előadást. Miként száguldott végig a világtörténelem ezen a kastélyon, mint táncolnak a romokon, hogyan mulatnak, mintha a Titanic nem süllyedne a lábuk alatt – igen, ebben Pasolini Salo 120 napja című filmje is benne van. Feuchter (amellett, hogy szenzációsan főz) izgalmas, rendszeresen kiállító, elismert képzőművész, ezzel párhuzamosan évek óta dolgozik német, valamint osztrák színházakkal. Az ő díszletvilága új kaland számomra. Törekszem arra, hogy a régi jó munkatársakat, barátokat nem feledve más és más kollégákat ismerjek meg. Másként tegyenek fel kérdéseket, másképp reagáljanak az elképzeléseimre. Jó, ha egy munkában fél szavakból megértik az embert, de jó, ha újra meg kell értetnie magát, mert az erős és friss impulzusokat ad. A ruhák Sebastian Ellrich, egy fiatal divattervező munkái. Mindössze 26 éves, de a színházi munkái mellett már önerőből felépített egy saját márkát, és hozzá egy divatcéget. Különösen érdekes helyzet: Ellrich majdnem annyival fiatalabb nálam, amennyivel Feuchter idősebb. Három különböző nemzedéket képviselünk, ez is nagyon inspiráló.
– Mikolaj Zalasinski énekli Luna grófot, David Yim Manricót, Roswitha C. Müller Azucenát, Hrachuhí Bassénz illetve Ekaterina Godovanets Leonorát – számunkra ismeretlen nevek.
– Zömében a helyi társulat tagjai. Németországon is átfutott a lendületes kezdeményezés: a társulatokat meg kell szüntetni. Tény és való, a nagy, úgynevezett „A” klasszisú operaházak társulatai csak 20-30 személyesek, tagjaik a közép és kis szerepeket játsszák. A főszerepekre vendégeket hívnak, mert a közönség Münchenben, Berlinben, Bécsben elvárja, hogy sztárokat vonultasson föl a direkció. Az egy léptékkel kisebb színházak zömében ugyan visszatértek a társulati rendszerhez, de ezek összetétele folyamatosan változik, a szerződések két-háromévesek. A tagság pedig szinte kivétel nélkül nemzetközi, hiszen alapvetően e műfaj is az.
– Milyen lesz a zágrábi Aida?
– Az Aida szerintem a Trubadúrnál is nehezebb darab, a barátaim nem is értették, miért vállalom. Úgy éreztem, itt az ideje szembenézni a kihívással. Az Aida furcsán statikus darab. Cselekménye nem nevezhető lendületesnek, nincsenek hatalmas jellemfejlődések. A címszereplő passzívan sodródik a halál felé, amit szinte a darab első percétől kezdve az egyetlen kiútnak lát abból a dilemmából, amelyben vergődik. Verdi pesszimista társadalomkritikája, az illúziókban való csalódása nemcsak áthatja a darabot, de tulajdonképpen ez maga a mű témája. Teszi mindezt gyönyörű dallamokkal, ám olyan zenedramaturgiai megoldásokkal, amelyeken keresztül mindig látjuk a történések fonákját. Kegyetlen ez az opera. Zeng a pompázatos bevonulási induló, miközben a helyzet brutális: a vesztes nép, az etiópok fölött diadalünnepet ül a másik, az egyiptomi. Az ilyen erődemonstrációktól – amelyek sajnos ma sem ismeretlenek -, én személy szerint undorodom. Verdi azt a rémálmot komponálja a hatalmas tablók és a privát jelenetek súrlódásába, amikor az államapparátus militarista hatalmi önkénye a vallásos fanatizmus szintjére emelkedve túlharsogja és maga alá temeti az individuális értelem és érzelmek hangját.
– Megállapodott már a gießeni színházzal? A műsortervben szerepel Händel Agrippinája és úgy tudom, felkérték rendezze a darabot.
– Michael Hofstetter karmester szeretné, ha ismét együtt dolgoznánk, és én is szeretném, mert kitűnő munkakapcsolat alakult ki közöttünk, amikor Münchenben Hasse Didone Abbandonata című operáját vittük színre. Nagyszerű karmester, aki példátlanul komolyan veszi a zenés színházat mint műfajt. Szinte szavanként építettük fel az előadást. Sok karmester nyűgnek tartja a recitativókat, a legtöbben ezt a munkát átugorják, ráhagyják a rendezőkre vagy az ambiciózusabb continuózókra. Michael ellenben a színpadi játékkal teljes összhangban a legapróbb részletekig kipróbálta és kidolgozta, melyik hangszer mikor játsszon. Ez olyan minőség, amiért az ember a világ végére is szívesen elmegy, de szerencsére Gießen Frankfurttól csak 40 percre van.
– Több mint százan jelentkeztek a müncheni akadémia mesterképzésére zenés színház-operaénekes szakon.
– Nem számítottunk ennyi jelentkezőre, hiszen az adminisztráció miatt csak márciusban tudtuk az új szakot meghirdetni. Ehhez képest Amerikából, Koreából, Írországból, Szerbiából, sőt Magyarországról is jött felvételiző. Nyolc helyből hetet töltöttünk be igen alapos, egyhetes, több rostás felvételi után. A második forduló workshop jellegű volt, ezen már az aspiráns állóképessége is megmutatkozott. Svéd, kínai, görög és német növendékekkel indítom a képzést. Erős tantervet állítottam össze, tartottam is tőle, hogy sokat kell alkudoznom az intézményvezetőkkel. Fogták a fejüket, mégis azt mondták tetszik nekik. A növendékeknek heti 30 órájuk lesz, másutt heti 12 órát kapnának. Azt gondoltam, ha már a Theaterakademie össze van kötve a Prinzregententheaterrel, próbáljuk meg a színházi létezést megtanítani a hallgatóknak. Fölkészíteni őket arra, ha bekerülnek valamilyen együttesbe, ott reggel-este próba van, egyik bemutató jön a másik után. Nem egyszer láttam friss diplomásként többeket elvérezni, mert hozzászoktak egyfajta lötyögéshez. Szerintem, már a főiskolán maximális igénybevételre kell tréningezni, hiszen egy énekesnek tudnia kell legalább heti 40 órát színpadon lennie. Az emelt óraszámú színészmesterség mellett heti három alkalommal lesz színpadi akrobatika, vívás.
– Bajnokokat nevel?
– Természetesen nem kaszkadőröknek képezzük őket, de nem baj, ha nem törik össze magukat a színpadon, ha össze kell esniük, vagy le kell jönniük egy lépcsőn. A vívás fejleszti a koncentrációt, olyan, mint egy duett az operában, figyelned kell a másikra. A tánc, az aikido, a pantomim fejleszti a testkoordinációt. Ezek az ismeretek Münchenben mind beépülnek a tantervbe. A képzés nem billen el a színház irányába, megemeltem a zenei együttes órák számát is, ahol duettek, tercettek, finálék zenei kidolgozása a feladat. Az ilyen együttes próbákat rendkívül fontosnak tartom, még ha manapság sajnos egyre inkább háttérbe szorulnak, elmaradnak, még a jelentős színházakban is. Remélem, kiderül: az egész képzési szisztémám egyik fő célja, hogy elsajátítsák, miként lehet csapattá formálódni, összeérni és együttessé válni. Mert színházat csak így érdemes csinálni, még ha zenés is. Erre azonban alkalmasnak kell lenni, ezért a képzés sokféle és életszerű. Tizenöt éve én ugyanitt azt tanultam meg, nem biztos, hogy aki diplomát kap valamilyen szakon, csakis azon a pályán kell, hogy érvényesüljön. Nem arra törekszünk, hogy beleverjük a növendékbe: te énekes vagy zongoraművész leszel, hanem ezen és ezen a műfajon belül ismerd meg, és definiáld önmagad. Lásd meg a határaidat és döntsd el, hogy merre folytatod.
Forrás: MTI, fotó: Felvégi Andrea
{jcomments on}
