És köpök a logikára, amennyi erőm maradt. Akarok ide magam mellé húzni egy széket, látod, amelyen kényelmesen ülsz (köszönöm, hogy idehúztad): legyen hosszú fekete hajad, és erős, délies vonások az arcodon, és nézd el nekem, ha kétszer vagy többször (akárhányszor) mondom el ugyanazt, és egyre halkabban, kedves Mimi, de feléd vont tekintettel, és ne ijedj meg, ha olyan lesz a szemem környéke, mint napokig eső áztatta őszi utcán a felzavart pocsolyák. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
„Ülni éjjel a nyitott ablakban (…) és kívánni valakit, aki ezt megértené.”
Nem azzal, hogy sikeresen felvételiztem egy pesti egyetem bölcsészkarára évekkel ezelőtt. Nem azzal, hogy azóta sem sikerült összegyűjtenem annyi pénzt, hogy saját lakásom legyen valahol jobb környéken, mondjuk Budán. Nem azzal, hogy szakítottam vele (évekkel ezelőtt). Nem azzal, hogy tőle – az alkoholhoz menekültem. Nem azzal, hogy amikor megzuhantam egy villamoson, szinte folyton kiraboltak. Nem azzal, hogy egy győztes meccset ünnepelve hajnalban, fázósan, reszketve, egyedül, hosszú percekig az Oktogontól követve egy magát tisztességes lányként feltüntető kurva szavainak felültem, ölelgettem, és kiraboltak ismét, a nyílt utcán immár. Nem azzal, hogy félrészegen elmeséltem neki egy regényrészletet, amelyben van egy pont, és itt feltétlen meg kell állni, mert az elbeszélő is azt teszi, Zuglóban kurvázik, és iszonyatosan beleszeret a lányba (a későbbi pincérnőbe), és ott már látom is a szóban forgó kerületet, hé, én is tudnálak szeretni, te gyönyörű, ha tényleg az vagy, akinek vallod magad, ahogy bizonygatod, hát gyere fel velem, csinálunk vacsorát, finom lesz, aztán egy nagyot kefélünk, meglátod, milyen jól teljesít ez a szerencsétlen flótás, nem, nem azzal. Nem azzal, hogy hirtelen csillagos lett körülöttem az ég, és egybefolyt az aszfalttal, hogy behúztak egy sikátorba és durván elrendeztek a sötétből hirtelen kilépő kopasz verőlegények, búcsúképp pedig még egy tűt is belém szúrtak, hiába védekeztem, nem, nem azzal. Nem azzal, hogy hajnalban az ambulancián az orvos kijelentette, komám, több agyrázkódás nem fog beleférni, de talán alkoholmérgezés sem. Nem azzal, hogy nem tudtam bediktálni a nevem rendesen, ezért az egészségügyi karszalagra kaptam egy szlovákos csavart. Nem azzal, hogy ennél a mondatnál szinte el is lehetne mosolyodni. Nem azzal, hogy rövid időre megbénult a bal karom, és lehorzsolódott a fél arcom a már meglevő hegem alatt. Nem azzal, hogy talán a friss sérüléseknek is nyoma marad. Nem azzal, hogy talán örökre viselnem kell azokat. Nem azzal, hogy megint nem telik el nap a rettentő szorongás nélkül. A halálfélelem nélkül. Megalázottság nélkül. Kiszolgáltatottság nélkül. Nem azzal, hogy azóta levélfóliákból tépdelt nyugtatókon élek, ettől szédülőssé jámborodom (hat szemet naponta, és szopogatni kell, akár a drazsét, amolyan keserű édesen, noha gyakorlatilag hozzá lehet szokni ehhez is – hozzá bármihez). Nem azzal, hogy lassacskán nem rendelkezik sorsommal sors, ami segíthet rajta. És nem, nem azzal kezdődött ez a nyomorult vesszőfutás, hogy ábrándjaimat rázúdítottam volna az egyetlen világra, amit ismerek. Nem azzal, hogy összességében mennyire szánalmas is lehetek annak, aki mindezt kívülről látja.
Kedves Mimi. Este van, és nagyon nehezemre esik a beszéd, mintha összevarrták volna a nyelvemet is egyúttal. De elmesélek neked egy történetet, mielőtt végleg elítélnél, gondolatban karóba húzatnál, vagy árulásnak tűnnének érveim – akkor viszont elkerülhetetlenül száműzetésbe kerülök. Márpedig logikusan ez következhetne – ok és okozat kéz a kézben ugyebár, homlokon csókolják a kelletlen múzsákat. Dadognom kell, és abban tulajdonképp elfogadhatónak, vagy annál egy fokkal alkalmasabbnak bizonyulok. És köpök a logikára, amennyi erőm maradt. Akarok ide magam mellé húzni egy széket, látod, amelyen kényelmesen ülsz (köszönöm, hogy idehúztad): legyen hosszú fekete hajad, és erős, délies vonások az arcodon, és nézd el nekem, ha kétszer vagy többször (akárhányszor) mondom el ugyanazt, és egyre halkabban, kedves Mimi, de feléd vont tekintettel, és ne ijedj meg, ha olyan lesz a szemem környéke, mint napokig eső áztatta őszi utcán a felzavart pocsolyák. Kellemesnek mondható este van, igen, a szél behúz az ablakon, mert mi ott ülünk, és megnyugtatsz, hogy egyelőre jól van ez így, amíg nem jön a vihar. Nem a beteget keresed bennem, hanem a kelepcébe csalt férfit, Mimi, és neked el is mondom hát ezt a történetet, mert megtisztelsz a türelmeddel, ami egyben a maga bizalmába vonó bizalom, és ezért a részvétért nem kérsz fölös árat, én ezt szintén köszönöm. Néha persze szó nélkül kimész azon az ajtón, hirtelen távozol, és bár remélem, nem a sértődöttség táplálta lendület hajt, akkor is elfogadom, ha így lenne mégis, takaréklángon most elfogadom.
Azt hiszem, igen, hogy egy tócsával kezdődött éppen. Azazhogy még előbb, egy faépület kocsmarészlegében, ahová néhány sörre betértünk a barátaimmal. Mialatt mi épp fontos politikai kérdéseket vitattunk meg, és mint mindig, a társaság jól megközelíthető pontjaként vettem részt a beszélgetésben, nem tudtalak nem követni a figyelmemmel, hogy italt veszel, hogy mennyire elegáns és magabiztos vagy, hogy helyet választasz a teraszon, és teketóriázás nélkül leülsz egy padra, a fal vadszőlővel felfuttatott részénél, keresztbe fonod a lábaidat, azokat a farmer által eltakart, de onnan is világosan kivehető módon hibátlan lábaidat. Ősz volt, hűvösebb idő, szemerkélt az eső odakint, azt gondoltam, fázol, mégis kiültél, szép voltál, áztál az esőben. Arra gondoltam, amíg itt egyre hevesebb a vita, és nagyban dobálózunk a totalitárius rendszerek támadhatósági pontjaival, felvetésekkel és ellenvetésekkel, nekem most minden másodperc pazarlás volna nélküled. Szinte szűkszavúan búcsúztam a srácoktól, és bár nálad is szűkszavúbb voltam, tehát nem adtam a lehengerlőt, ellenben meg akartalak hódítani, beszéltem a terveimről, és te is megtetted ugyanezt, és azt mondtad, kifejezetten tetszenek ezek a tervek. Aztán te felkaptad a kabátodat, közös irányt választottál nekünk már akkor is. A kijáratnál azért pillanatra még eszembe jutott valami említésre méltó. (Mimi, aki most kihallgatsz engem, és talán próbálod leplezni gondolatban, de mert érzem kölcsönös magányodat, aminthogy nem rólad van szó, ne sértődj meg ezeken a nyilvánvaló utalásokon, ugyanakkor nem, nem másíthatom meg a haja színét. Fekete hajához makacsul ragaszkodom, fekete hajáról eszembe jutnak azok a csöndes szeretetáramlások, amelyeket még kicsi korom álmaiból próbálok felidézni, és amelyek mindig valamilyen különös kimenetellel, de végül nem érték el céljukat, ugyanis a befejezés előtt kegyetlen módon kiébredtem belőlük. Ezek az emlékek nemlétező időkig vezetnek vissza, ahová ami hétköznapi súlyával ér, hát elveszíti azt.) Akkor a kijáratnál nem mondtam el neked, talán mindegy is lett volna, hogyan, de mégiscsak azzal a torkomra rohanó, szorító, őszinte lendülettel, hogy ez a kocsma, ez az itt lezajlott politikai vita, ezek a képek a falon családokról, hősi vagy szimplán megesett tetteikről, a villogó neonreklám titkos szépsége és monotóniája, ez a tegnap délutáni, finoman szóródó napsütés (épp akkor múlt el éjfél), mind-mind csak üres esemény, tárgyi lelet, ha te nem töltöd meg emberi fénnyel, vagy egyszerűbben mondva: gondoltad volna, hogy másfél óra leforgása alatt ilyen mondhatatlanul fontos részévé válsz az életemnek? És az a tócsa is ott a Kőrösi Csoma Sándor utca sarkán, a barátságos, aszfaltra behajló diófákkal, hazafelé, ahol egy leheletnyi kanyart vesz az út, igen, az a tócsa is azért válhatott meghatározó tájékozódási ponttá, mert ahogy átugrottad, szinte azon nyomban a karom alá vontad a karodat, és odavontad szájadhoz a szájamat, aztán ott tartottad hosszú másodpercekig, és láttam felül összekapcsolódó árnyékainkat abban a tócsában. Ez a kép pedig olyan erősen belém itta, fészkelte magát, hogy előhívásának gyakorisága és intenzitása miatt válhatott később nyomorult giccs és pátosz eszközévé, amire az azóta eltelt idő nyomta végül a garanciajegyet. Édes Istenem, azután elhagytalak milyen sok kiebrudalni való másikért.
Azzal kezdődött, hogy meghamisított valóságot építettem magam köré. Hogy abban bíztam, a kordonnal körülzárt területek mögül megúszhatom a meg nem nevezett ellenséggel szembeni harcot, és nem saját belső nyugtalanságom fog végül puskatussal fejbe verni. Igen, megismertem nőket, akik beérték volna mással is, érthetetlen testek gügyögéseit, akik valameddig megtették velem az utat, ám az első kereszteződésnél, az első kínos csöndnél leléptek, talán kíméletből, talán mert unatkoztak, tették, igen, mivel meglehetősen unalmas lehetek, talán elég volt másodpercnyi tétovázás, hogy már ne lássanak vállukon át egyetlen férfit sem a közelben, aki még az előbb ott állt, igazából talán mindvégig csak billegett. És igaz is, hiszen mi okból maradnának? Ezek a napok egymásba összefolynak, ezek az érzelemmentes napok, néha már-már eltúlzott közönnyel, talán megvetéssel elemzett benti és kinti helyzetek, az éppen aktuálist az éppen aktuális szemüvegen át, közben felélve, amim van, és esetleg kívülről behurcolva, amire szükség esik. Többnyire nem kellett sietnem: néma lustaság, amibe szokni igazán könnyű. Belenézni a kinti űrbe – és nem látni tükröződést, nem látni, ami fenyegethet, így pedig, ígéretek hiányában – a közöny gyilkos attrakcióba lendül. Zajos és bonyolult világba, ami hát milyen legyen: lakásom alatt egy azeri elítéltet az éppen regnáló magyar kormány tapsviharral üdvözöl, szabadon enged, van felvonulás, csakhamar ellenfelvonulás is. Ám az is lehet, hogy tévedek, és azeri az áldozat, akinek egy örmény vette el az életét – eltérő hírek kapnak szárnyra, és nem figyelni a csapásokra (sic!) – mert valahonnan olyan mindegy ez, hiszen a közöny már megcselekedte a magáét, látod, nélküled milyen vállalhatatlan és suta állampolgárrá lettem. Pedig jönnek információk a gazdaságról is: az állam hitelezői csődöt jelentenek, és végérvényesen kiürül a hitelkeret, de marad mindig valami becses honderű, hirdeti a halkra csavart rádió, a sistergő televízió és néhány részre hajló holoreklám a szemközti háztömb falára futtatva, hogy: Hajrá magyarok, most végre kitörünk az ezer meg negyvenéves bilincsből! De főleg a negyvenévesből, némiképp paradox módon ugyanazokkal a régről ismert, habarcskészítésben kisfiúként még segédkezni sem rest tagokkal. És ez hosszú távon meg sem történik, de addigra a paradoxonok feloldása ismét állami kézbe kerül. És nem törődni a részletekkel, és mert nem is ítélkezhetem: aznap nem, és másnap sem, hiszen nem tudok másra gondolni, csak hogy magamat márpedig felhizlaljam önbecsüléssel, csak ez mozgat, látod, milyen vállalhatatlan állampolgár vagyok, ítélkezz most fölöttem is, helyettem is. És te még most is: okos és beleérző vagy, el akarsz költözni külföldre ebből a fertőből, ami jól láthatóan rajtam is meghagyta undorító keze nyomát, bejelented, de teljesen más már a hangod, mindvégig feszes, és én felriadok – nem másé, a saját perspektívám hiányzik. És megdöbbenek, és a hányaveti férfit veszem elő sokadjára, hogy magamhoz invitáljalak egy búcsúdugásra. És akkor döbbenek rá, hogy a durvaságnak is van határa, és mindent egybevéve – így csakhamar elkallódom, elveszek.
Féltem, fogytam jó pár kilót, nem mertem kimenni a közértig. Ellátogattam a parkba, randevúink első helyszínére, mindenfelől körbeudvaroltam azt a kopott, rozsdás padot, ahová régen még, az őr távozását követően bemásztunk, én benyúltam a bugyidba, és átnedvesedett a szoknyád is hamar az ujjaimtól. Most, voltaképpen homályosan tapogatózva, összehugyozott, összeszart, körbehányt, mocskos bokrok alatt, árkok mélyén egyedül ébredek, néhány elérhetetlen méterre attól a rozsdás, kopott padtól, amihez néhány egészen kevés méter kellene – lehetetlenül. Tudd meg, te vagy a mérce, de hisz már tudod, elnyafogtam fórumaidon: utolérni a múltam belőled rakosgatott, szorgosan építgetett darabjait, ez a legfontosabb, és ahol tartok – nem retorika, tiszta szégyen az. Zsibbadás és szédülés – mert az eseményeket nem bírom követni, összetévesztem őket árnyravetődésekkel, mert értettelek, de elszalasztottalak, amikor lehetőség adódott, mert rajtad nyilván nem lehet túlteljesíteni, aki mindezt nem engedted volna, hogy velem idáig fajuljon a helyzet, a módszeres pusztulást biztosan nem engedted volna. Én meg szűkölködöm tovább, ráadásul elherdáltam eddigi első és egyetlen, félig-meddig sajátnak mondható lakásomat is, amit neked mutattam meg először, emlékszel, a Kőrösi Csoma Sándor utca sarkától kétszázhúsz kilométerre, a barátságos, aszfaltra behajló diófák után kétszázhúsz kilométerrel, egészen messze, azon az estén, mikor is némi hezitálást és ügyetlenkedést követően elvettük egymás féltve őrizgetett szüzességét, te pedig nőként hamar megszoktad és átalakítottad élvezetté azt az első fájdalmadat.
És azt még szóvá teszem, hogy még aznap, miután megreggeliztünk, és kilibbentél az előszobából, és megadtad a számodat, és utánozhatatlanul szép volt a járásod és huncutságod a billentyűk nyomogatása közben (a becenevedet írtad bele), hogy akkor utánad síri csend támadt, és én rögvest odúcsinosításba fogtam, hátha, és megcáfolva azonnal fölmerülő kétségeimet, volt sokadik alkalom, és sokadik alkalommal magaddal hoztad az esernyődet, mert ismét hűvösebb ősz volt, és kint zuhogott, és letetted a bejárat elé, hagytad lecsorogni róla a vizet, emlékszem, a szőnyeg elázott, és elbűvölő volt, ahogy szabadkozol érte, és sokadik alkalommal engesztelésül citromos süteményt hoztál, ami íze alapján anyukád remek receptjét volt hivatott a következő generációnak továbbörökíteni, így mondtad, és egyet értettem, és megkérdezted, hova teheted a neszeszeredet, és titokban mögém lopóztál, és megpusziltad a nyakamat, azt a szerintem csúnyán szőrös mellkasomat is, de neked tetszett, hát hogyan is tetszhetek neked, olyan átlagos vagyok, és bejelentetted, hogy oda szeretnél költözni ehhez az átlagos férfihoz, mert hát változnak a viszonyok, mosolyogtad, és munkát szereztél, hogy a költségekbe be tudjál szállni, és örültem nagyon, mert hoztad haza a történeteidet, és megköszöntem, hogy úgy mondtad a vonalba, hogy viszem haza a napi hülyeségeim, és aztán újrafestettük a szobákat, te rendszeresen ebédet, vacsorát főztél, finom húslevest meg pörköltet tarhonyával, ahogy anyám is csinálja, és reggelente szórakoztattuk a pékeket, néha spiccesen, becsiccsentve, buli után betérve az első kenyérillatú boltba, és néztél velem focimeccseket, Kispest-Honvéd, PSV Eindhoven és RC Mallorca, megtanultad a kezdőcsapatokat is, és felbontottad az asztal lapján a sört, és káromkodtál velem, és heveskedtél, és ordítoztál a tévével, és hüledeztél a bírói bakikon, hogy ez a döntés mégis hogy a jó büdös francba lehet, és a vécén és a zuhany alatt pedig mindig énekelni kezdtél, hogy tavaszi szél vizet áraszt, mert ez külön gyerekkorunk közös emléke lett, előhívhatóan folyton újra anyáink fiatalkori képe, és szelíd voltál, amikor békítgettél, és dögös voltál, amitől felvillanyoztál, és megjavítottuk a szekrényajtókat, amikor jobb helyzetünkben több ruhára tellett, és megmutattad az új fehérneműidet is, és kuncogtál, amikor úgy hívtalak, virágom, de a hangsúly miatt sosem érezted modorosnak effajta gyöngeségemet, és értékelted a készülő írásműveimet, a kritikákat, és kemény kritikával illettél viszont, ha kellett, úgy ültem az asztalnál, mint egy anyai ösztönből jövő parancsot vagy kérést végighallgató, tanácsot megfogadni kész kisfiú, és okos voltál, amit akkor még nem ellenem fordítottál, akkor még nem gúnnyal emlegetted csillapíthatatlan vágyaimat, és becézgettél, és büszke voltál, hogy egyre jobban kiismerem a testedet, és nem volt bennünk rosszallás, hogy ami történik, az nem valami alantas vonaglás egymáson, hanem a fantázia egészségtől majd’ kicsattanó szárnyalása, és olyan volt, mintha mindig ünnep volna, és karácsonykor segítettünk havat lapátolni odalent a szomszédoknak, és te elmerültél a hóban, eláztattad a csizmádat, és azt mondtad, iszonyú bénának tűnhetett az egész eset, és megdobtalak hógolyóval, te visszadobtál, hócsatáztunk, olyan örömmel, mint az iskolás gyerekek, és alaposan felcsavartuk a fűtést utána, hogy ne fázzanak vékony és meztelenül is hibátlan lábaid, és süteményt sütöttünk, és gyertyát gyújtottunk, és a kertes házba cserépkályhát terveztünk, de már volt igazi fenyőfánk is, alig fért a kis szobasarokba, és állva szeretkeztünk a kicsire szabott fürdőkádban, és néha seggre estünk akció közben, és nyakig habfürdős lettél, és fürkésztük egymás tekintetének változását évszakról évszakra, és emlékeztettél arra, mindig emlékeztettél arra, milyen fontosnak tartod, hogy minden időben és minden megmozgatható érv ellenére, még a bosszú után kiáltó, bicskanyitogató, morálisan lekövethetetlen gyilkosságok és törvénytelenségek esetében és vizsgálatában is alaposnak és liberálisnak kell maradnunk, tulajdonképpen tartást adtál induláskor és érkezéskor számomra, hogy legyenek a mindennapi rutinok egyetlen következetes szálra felfűzhetőek, és azt is mondtad, hogy szép a szemem, amit én megintcsak a túlzott részrehajlásodra fogtam, és nyelvemben izomlázzal háláltam meg a szavaid, és te élvezted, noha figyelmeztettél a hála kártékonyságára, hogy lehetőleg minél kevesebb legyen a hála, a leplezés, és merjünk többször őszintén lenni, és neked kell az én átlagosbarna szemem is, te lökött, és néha ágyban maradtunk reggelig, ahová olykor huncut módon berángattál, és rám vetetted magad, igaz, olyan is volt, hogy nógatni kellett, és sosem henyéltünk sokáig, mert még akkor is mérleget vontunk, amikor nem volt külső, fenyegető parancs, és sorsot vetettünk, és gyerekszobát képzeltünk, és időben ébredni kellett, és kacagtál, mikor a konyhaasztal közepén heverő citromnak szájat meg szemet meg orrot rajzoltam, és sírtál a történelmi tragédiákat feldolgozó filmeken, de nem kacagtál az ostoba dolgokon, hanem megmondtad róluk a lesújtó véleményedet, mindig volt véleményed, egészséges véleményed és egészséges baráti kapcsolataink, nem vágtuk el a szálakat, szót értettél a haverjaimmal, de nem tettél féltékennyé, nem pocskondiáztál előttük, nem másnak, magunknak akartál megfelelni, és annyira de annyira érezted a határokat, és nem martuk egymást perceknél tovább, talán te szőtted ilyen finomra őket, és megbékélhettünk volna a sorssal, megbecsülhettük volna a házi szenteket, és én gyermekeimet láttam már a köldököd alatt, és rúgkapálózni, és biciklizni, és fára mászni, és vonásaidat a kicsi lányunkban, és vonásaidat a kicsi fiunkban, és az első beírt intőt, a rossz jegyeket, meg a jókat is, és ki tudja, melyikünk vére hajtotta volna őket erősebben, de én magamban mindig a tiedre fogadtam inkább, mert a te csodáidat kellett volna továbbörökíteni a következő generációnak, és ha kell, asszisztáltam volna mindenhez, minden körülmények között, a házőrző kutya szerepében, de megtudtuk, hogy vannak bizonyos körülmények, amiket nem lehet megkerülni, és akkor, kezdve az együtt töltött idők hetyke pazarlásával, folytatva a törésvonalak kiszélesítésével, az olcsó és ócska kalandokba feledkezésekkel, az énközpontú világok felújításával, az eltérő karrierek hazug szentjeinek imádásával, mint egy toldott-foldott, épp zuhanó léghajóról, eszeveszetten dobáltuk le, máskor mégis pakoltuk vissza a súlyokat, és megfeledkeztünk a másikról, mert bántani akartuk egymást, és én kacérkodni kezdtem másokkal előtted, és nem voltam alázatos, te kacérkodni kezdtél másokkal előttem, és talán te sem voltál teljesen az, de erre csak utólag mertem gondolni, végső elkeseredésemben, és az erkölcstelen zsarolás tárgyául felkínáltam egy hármas szituációt két nővel, és az erkölcstelen zsarolás tárgyául felkínáltál egy hármas szituációt két férfival, már nem voltunk tiszták, de még nem voltunk piszkosak, de volt itt más is, de volt itt más is, ugyanis az első bűbájos jöttmenttel, aki felkínálta magát, mint kihagyhatatlan ziccert, megcsaltalak, és persze töredelmesen bevallottam neked, mert nem tudtam tartani azt a hatalmas pofámat, és önmarcangolásba kezdtem, gerinctelenséget kiáltottam, te ezzel párhuzamosan külföldre menekültél, nem szóltál, csak vetted és vetted és vetted a többszöri átszállást igénylő utazásokra a különböző sorszámú, színű, szagú, állagú vonat- és buszjegyeket, ahová tudtad, anyagi helyzetemnél fogva nem mehettem utánad, és sorsodat rögtön egy másik férfi kezébe tetted, eljegyeztetted magadat, vagy már régen tervben, kapcsolatra készenlétben voltatok, és a gyűrűt az összes lehetséges közösségi oldalra friss hírként kiraktad, én dacoltam, köpködtem, rugdalóztam, önrombolásba kezdtem, de nem voltam járatos ebben az életmódban, így hát nevetség tárgya, de igaz, ami igaz: részegen, apró és durva örömök után loholtam, veszélyesebbnél veszélyesebb utcákon át- és átrohantam, ha kimerültem, hogy ne üssön el az első figyelmetlen autós, bűzös árkádok alá kuporodtam, mint a hajléktalanok, elhanyagoltam magamat, sérüléseket szereztem, a pénzen vett örömtől való félelmemben végig nem játszva a játszmákat, előbb-utóbb a stricik rablási szándékának célpontjává váltam, az otthoniak által sokadjára kitagadtattam, és most csak most van, írásom idején a sürgősségin kuncsorgok némi elektronikus billentyűzet, vagy legalább papír és ceruza után, nem tudva, most éppen hol tartok benne, vagy mikor engednek ki, mik a feladataim utána, hogy ezt talán ideje lenne megírnom, mindenesetre az összefüggések józan látszatával, azzal a terápiás célzattal, hogy ettől minden eltűnik, majd minden kicsit viselhetőbb, jobb lesz, valamiképp formába öntve eddigi nyomorúságos vesszőfutásom történetét, ami azzal a szombat éjszakai lázálommal kezdődött, hogy otthon vagyok, de csak magamban fekszem, hogy merevedésem van, és gyötrődöm, lent zúg, hörög a hűtő, a szomszéd szobából áramlik, csak áramlik a hideg, a velőt rázó hideg, és valakit magam mellé invitálok, aki nincsen, és kitart ez a lázálom talán egészen az életfontosságú szervek végérvényes károsodásáig, addig a pontig, ahol már nemcsak te, hanem azonos módon már más is, jó előre, látatlanban megvet, a közelmúltamért, ami igazából rettentő távolról ered, és ezt a távolságot nem lehet csak úgy átharapni, kitörölni, elbagatellizálni, amely múltnak rajtad kívül azóta szinte csak vállalhatatlan, igazolatlan szereplői adódtak, irányítva mutatóujjamat legfőképp a saját homlokomra, tehát, feltéve, hogy történetről beszélünk, aminek forma tulajdonítható, akkor hát önmagába visszatérő köralak, ívén az utolsó kérdéssel: egyáltalán jogom van-e még saját mocskos szemeim közé nézni, és leköpni azt, aki a tükörből vissza.
Mimi, most már biztosan untatlak, vagy közös kis alkunk végén ott a növekvő szánalom, amit táplálsz irántam, még ha igazán nem is érted, hogyan jutottam idáig, de megvárnál azért a történet befejezésével. Csak terítsd hát rám ezt a takarót, érzem, itt a kórházban is hűvösödik, s bár még el-elnézegetném ezt a csöndes égboltot a behajló ágakkal, a keresztben cikázó denevérekkel, vadászó baglyokkal, magamhoz édesgetnék néhány apró égi testet, pár műhold vagy ki tudja, merre tartó repülőgép sárga-zöld-piros fényét magamba szívnám, amíg be nem csapja valami nagyobb széllökés ezt a vékony kis semmi ablakkeretet, hogy azzal a rémisztő hanggal egyszerre megszűnjön a varázs, vagy egész halkra csavart lángon folytatódjék, ahol a fogadás csak egyre alacsonyabb tétekre viszi tovább az ismerős, zarándok lelkeket. Ráadásul igaz, ami igaz: rögvest jönnek a kollégáid is, orvosok és ápolók, és ha itt találnak engem, lesz ne mulass, szóval arra kérlek mégis, hogy kísérj vissza abba a cellaszerű szobába, amit kisajátítani nem leszek képes, a rácsozott ablakok és sivár falak közé, ahová már kevesebb eleven természetet sem engedhetek, de mert huszonakárhány éves korom ellenére iszonyatosan kimerültnek és betegnek érzem magam, mert sajog a karom, mert alig bírom fölemelni, mert talán tű is volt, amit félreszúrtak azok az arctalan bűnözők, és nagyobb a baj, mint reméltem, persze talán csak elrepedt a csont, és akkor begyógyul hamarosan, mégsem fogok haragudni rájuk, mert én kerestem a bajt, mert én nem találtam meg a nyugtomat, és nem haragszom, hogy vércsíkok, kaparások, horzsolások húzódnak az arcomon, s bár alig bírom mozgatni a bőrt, hiszen lüktet, feszül minden szélesre tárt mosolytól, vagy nevetéstől, noha ilyen állapotok most nem nagyon idézhetőek elő, de mégis, mikor viccet mesélsz vagy valami kedves kis szót a te somogyias ejtéseddel olvasol ki, drága Mimi, szóval kérlek, kísérj most vissza a szobámba, és ha közben találnál valami alkoholt az elrejtett zugokban, a repedésekben, a csövekbe dugva, esetleg a szomszéd ágyon az a tegnap elhunyt pillangós bácsi a beígért whiskyt a túloldalról már el is küldte a zörgő csontú postással, akkor szépen kérlek, keresd meg nekem azt a küldeményt, és abba keverd a mai napi vagy holnapi tablettapenzumot, mert szeretnék keveset aludni is, aztán igazán kába lenni, és csak és kizárólag arra gondolni ebben az elkövetkező, várva várt, mély delíriumban, kedvesem, hogy mialatt viccet mesélsz, hogy mialatt valami kedves kis magyar szót a te somogyias ejtéseddel olvasol ki, én öledbe hajthatom a fejem, s hogy öledbe hajtott fejjel tényleg létezünk.
A többi úgyis csak fölösleges hitszegés, mert hazudni, és mert szeretni még mindig könnyebben kellene.
