Egész kamaszkoromban arról álmodoztam, hogy egyszer láthatatlan ember leszek… – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Szerda délután én mentem Emikéért az óvodába.
Munyika néni, a dadus azzal fogadott az előtérben, hogy beszéljek Emikével, mert folyton puszilgatja Mátét. Éppen ott volt Máté a mamájával, és még nyolc nő, akik a gyerekükért jöttek.
– Folyton összenyálaz! – nyafogta a kisfiú, és undorodva elfintorította az arcát. – Úgy utálom!
A nők rám pillantottak.
Megnézték, ki az az apa, akinek a kislánya ötévesen nyálasra csókolgat egy kisfiút.
Igyekeztem nevetgélni afféle „ilyenek a kölykök”-szerű arcberendezéssel, de a nők ábrázata olyan volt, mint akik éppen modellt állnak az egyiptomi szfinxhez.
Közben befutott Emike.
– Szia, apcika! Mért te jöttél?
Kislányom bájos kérdésére nem válaszoltam. Ellenben én kérdeztem emelt hangon és határozottan. Hadd hallják a kedves anyukák, hogyan oldja meg egy felelős apa a kisgyerekkori problémákat.
– Mondd, kicsi lányom, miért puszilgatod folyton Mátét?
Emike Mátéra villantott egy fényes mosolyt, és felkiáltott:
– Mert szerelmes vagyok bele!
A nyolc hölgy, plusz Máté mamája csak annyit mondott: Óh! De azt egyszerre.
– Emike! – heherésztem. – Azért mert… izé… kedveled Mátécskát, nem kell állandóan puszilgatni!
– Akkor ti miért csókolóztok folyton anyuval?
Az előtérben olyan csend lett, mint egy temetőben éjfélkor.
Vártam egy kicsit, hátha a jelenlevő anyukák legalább levegőt vesznek, de nem tették.
Azt hiszem, ráértem volna otthon kérdezősködni.
– Az egészen más! – mondtam végül, és gyorsan öltöztetni kezdtem Emikét.
– Ez nem igazság! – harsogott kicsi lányom. – Ha ti ugyanazt csináljátok, amit én, az mindig egészen más. Nekem csendbe kell lennem, ha lefekszem, de ti kiabálhattok egymással. Én nem ehetek csokit vacsora előtt, de anyu ideges volt, és tegnap is bekapott egyet. Te megveszed magadnak az új telót, de én nem kaphatok lila csíkos mini topot. Ti szerelmeskedtek, ha azt hiszitek, hogy nem látom, de én még egy puszit sem adhatok Máténak!
Egész kamaszkoromban arról álmodoztam, hogy egyszer láthatatlan ember leszek, és a strandon bemehetek a női napozóba. Ennyire azonban még sohasem akartam láthatatlan lenni, mint tegnap az óvoda előterében.
Az anyukák olyan lassan öltöztették a gyereküket, mint akik ráérnek másnap reggelig hazamenni. Közben a fülük akkora lett, mint az elefánté.
– Emike! – mondtam határozottan, és kicsi lányomra villantottam a szememet. – Vedd fel a cipődet! Siessünk, mert anya vár a cukrászdában.
Emike elhúzta a száját.
– Anya sehol se vár. Vagy a dolgozójába maradt, vagy a dilidokinál van. Tudhatnád, hogy ilyen cukrászdás trükkel az én számat nem lehet befogni!
Nem tudom pontosan, hogyan kerültünk ki az utcára, de csikorgó fogakkal megfogadtam, hogy soha többet nem jövök az oviba Emikéért. Nincs az az Isten, hogy én még egyszer…!
Meg is mondtam a feleségemnek. Megértette.
Másnap, mikor mentem Emikéért, mert a feleségem bejelentkezett a fogorvoshoz, kicsi lányom hüppögve szaladt elém.
– Apcika! Verd meg a Mátét! Folyton puszilgat! Olyan undorító!
– De Emike! – hőköltem hátra. – Máté a szerelmed! Tegnap te puszilgattad!
– Az tegnap volt! – zokogott kicsi lányom. – Ma már utálom!
