Az ujjgyakorlatnak tűnő könnyedség, a súlyos súlytalanság az, ami kiemelkedő íróvá teszi a zsebre tehető kis piros kötetecske szerzőjét. (GrozditsHahó kritikája Magris Hangok című kötetéről)
Claudio Magris Hangok című kötetecskéje két egyenértékű, de teljesen más karakterű szöveggel nyűgözi le a nagyigényű Olvasót. A kötet címét adó történetecskét – ha elég perverzek vagyunk – olyan helyen érdemes olvas(gat)ni, ahol a kötetből fel-felpillantva fesztelenül „stírölhetjük” az ismeretlen embereket.
A strand mondjuk éppen megfelelő hely arra, hogy átadjuk magunkat a szövegnek, s – óhatatlanul is – belehelyezkedjünk a „vágymonológot” előadó férfi helyzetébe, aki emberi hangokat „gyűjtve” óvakodik a sokszor félelmetesnek tűnő hétköznapi világon túlra. Legyen bármennyire elborult a monologizáló, mégsem lehet megvetéssel tekinteni rá, hiszen, nem tesz mást, csak végletekig hajt egy gondolatot. Keresi a hangok mögötti – sosemvolt – Embert. Sőt, a nőt! A normális/beteges ideálnak megfelelő személy megtalálása – milyen meglepő! – lehetetlen, de mégis kell és lehet „kapaszkodót” találni… a hangok világában! A rögzített hang egy speciális, telefoncsörgés és sípszó közé szorított, állandóságot képviselő néhány másodpercnyi időleges örökkévalóságában.
Persze, az ilyen virtuális valóságok – valóságos virtualitások – mindig bosszút állnak, s az összeomlás felé űzik azt, aki a csapdájukba esik…
A második, „Biztosan megérti” című monológot női hangra írta az 1939-es születésű mester, akinek megérdemelt népszerűségén nagyot lendített az idei Nemzetközi Könyvvásáron vállalt díszvendégi szerep. Persze, lévén szó magyarra fordított műről, meg kell emlékezni a fordítás munkáját magára vállaló Gács Éváról, aki igazi remeket alkotott azzal, hogy lefordította ezt a (meg)határozatlanságban tobzódó szöveget, melyben a beszélő személyén kívül szinte semmi nem biztos. Az alaphelyzet látszólag egyértelmű: egy nő, egy író asszonya egy zárt intézetben – talán szeretetotthon, vagy valami más, amiről csak a nő képzeli, hogy szeretetotthon – monologizál/gondolkodik. Az Intézet maga is csak valami furcsa „füstön”, gomolygó homályon át felsejlő, óriásira növesztett díszlet, ahogy az elmúlt élet képei is csak térből-időből kiszakított felvillanások, melyeket agyonnyomnak, szétzilálnak a sokfele ágazó érzelmek. A felbukkanó történetcafatok valósághátterét – lévén szó monológról – nincs mivel „ütköztetnünk”. Mozaikdarabkák melyek „akarnak nem összeállni” – ami több annál, mintha „nem akarnának összeállni”! Az ujjgyakorlatnak tűnő könnyedség, a súlyos súlytalanság az, ami kiemelkedő íróvá teszi a zsebre tehető kis piros kötetecske szerzőjét.
Ez a szöveg – szemben az elsővel – inkább magányos, zárt térben történő olvasásra való! Olyan helyre, ahol nincs kibúvó: az asszociatív gondolatfolyam elsodorhatja a kiszolgáltatott – magát kiszolgáltató – Olvasót. Az íróval – vagy a monologizáló nővel? – való cinkosság olyan körülményeket igényel, ahol lehet zuhanni, ahol nem lehet emberek, felhők, kutyák, macskák, vagy kenguruk szemlélésébe menekülni.
„A folyó folyik és a vér is folyik, egy gát átszakad, a víz kicsordul és elönti a mezőket, az úszó alámerül, iszik, felbukkan, majd úszik tovább anélkül, hogy a nyár vakító napfényéből vagy az éjszaka sötétjéből bármit is látna.”
Talán ennyi egy emberélet. Talán ennyi ez a könyv. Az úszó talán a könyv szereplője. Esetleg maga az Olvasó…
Claudio Magris: Hangok
Fordította: Gács Éva
Libri Könyvkiadó, 2012
{jcomments on}
