Ez jutott. A kert mélyén folyton a tekintetét kereste, a vele összenevető, fakózöld szemeit. Holott Ádám legtöbbször maga elé nézett, bámulta a köveket és állatokat, s csak úgy mellesleg fogta Éva kezét, csak úgy mellesleg nézett a nőre. Most azonban az utolsó lélegzetével is tőle búcsúzó Évát nézi, becsüli, ahogy nevetni próbál, és talán már azt is látja, ahogy Éva szemében véget ér a Paradicsom.– Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Lefordult az ösvényről, a határjelző folyó felé. Ádám mellette járt, egy karnyújtásnyira. De már a másik oldalán, és nem állt kéz-a-kézre, ahogy annak előtte.
Édes, szegény Ádám, talán most látlak így utoljára, mikor még úgy érzem, hozzám tartozol. Tudom, hogy nem akarsz. És Éva nevetést színlelt, búcsúként majd maradjon ez, ha Ádám visszaemlékszik rájuk, amint lépdelnek egyre távolabb a Paradicsom kapujától – kétfelé. Nem is tudta, miért szeretné, hogy Ádám úgy gondoljon vissza rá, mint a nőre, akit szeretni lehetett és tudott is volna.
És ne értse majd a saját miértjeit.
És gyakorljon bűnbánatot.
És akkor, majd akkor a kacagásra visszaemlékezve ébredjen fel végre.
Ádám, ébredj, egyél helyettem is az almából, és vágyd te is vissza velem a Paradicsomot, ezt a most rohadttá és bűzössé tett helyet, ahol pedig az állatok nem vadásztak és nem estek áldozatul, ahol a források tiszták, a kövek fényesek voltak. Ezt a rohadt és bűzös helyet, aminél sose lesz jobb már. Ahol csak aludni sikerült, végeláthatatlanul aludni. Mégis fáradtan keltél és fáradtan feküdtél. Az Éden közepén.
Éva nem értette, hogyan nem szeretheti Ádám. Ez egyáltalán felfoghatatlan. Úgy hitte és igenis érezte, hogy elrendelték a vágyat. Ádám teste az övéért és viszont. Mi más értelme lett volna a Kertnek? Hát hány oldalbordája lehet egy Ádámnak? Ha ne őt imádja istenként, kit, van kívüle más? – nem győzte csitítani a kérdéseket. Az almával együtt egy ökölnyi űrt nyelt le, ami kicsírázott és hajtásai a végtagok felé törtek, míg az egész test, a vér, csont és izmok kémiája egyetlen üregben szublimált. Szüntelenül visszhangzott benne az első ébredés óta – hogy Ádámot meglátta – támadt összes gondolat, a számtalan kérdés, amelyek egyenként mind gyengécskének és ostobának tűntek a robosztus hit mellett, de most ebben a végtelennek tetsző ürességben válasz híján egymásnak ugrottak, és innen-onnan harapni kezdtek az ellensúly hiányában megroskadt vágyból. Jogtalanul nőtt ekkorára vagy csak a Teremtés rosszul kalkulált. Elrontott valamit. Bűn jobban hinni az esendő férfiban, az anyagban, mint az erőben, ami esendőségre formálta? Szégyen kiszolgáltatottnak maradni bizonyosság hiányában a hinni akarás kényének kitéve.
Talán most, hogy Éva megette az almát, egymaga, majd Isten újra álmot bocsát erre a folyton fáradt Ádámra. Talán most jobb csontot sikerül választani, kevesebbet várót, kevesebbet kérdezőt.
Éva nem nézett többet a férfira, így pedig a nevetés célt tévesztett: erőltetett lett és fájdalmas, mert az előzőeket, a szeretetteljeseket idézte csúfondárosan, amelyek most ugyanolyan szánalmasakká lettek, mint ez a csökött. Pedig éppenhogy ez a színlelt nevetés az egyetlen, amely azonos önmagával, a jelenvaló, aminek joga van létezni a kapun túl is. Ez jutott. A kert mélyén folyton a tekintetét kereste, a vele összenevető, fakózöld szemeit. Holott Ádám legtöbbször maga elé nézett, bámulta a köveket és állatokat, s csak úgy mellesleg fogta Éva kezét, csak úgy mellesleg nézett a nőre. Most azonban az utolsó lélegzetével is tőle búcsúzó Évát nézi, becsüli, hogy nevetni próbál, és talán már azt is látja, ahogy Éva szemében véget ér a Paradicsom.
Ádám csakhamar ismét egymaga jár a fák között, és ez az egyedüllét ugyan szomorú, de keresztül-kasul járja be a párás és néhol ijesztően sötét Kertet anélkül, hogy feküdni vágyna. És valami hiányzik, ezt biztosan érzi, a folyó kövei kacagnak, és ez a kacagás emlékezteti Évára, de arra is, hogy Éva nélkül jobb. Nem tudja, miért szeretne úgy gondolni rá, mint a nőre, akit szeretni lehetett volna, mégsem tudott.
Így szomorúbb, de elviselhetőbb.
Csöndesebb, állandóbb, tét nélküli.
Boldogabb.
