Nyaralás, horgászat, gyilkosság.
Bakos András írása
Három hatalmas harcsatrófea díszíti a nappali falát a drávatamási házban, ahol másfél hétig nyaraltunk. Horgász vagyok, szeretem a halat sütni, főzni, de akármekkorákat fognék, nem készíttetném ki a fejüket. Tekintetük a csillár magasságában találkozik, hosszú bajszuk lakkal, vagy nem tudom, mivel, beállítva, szájuk nyitva, beleférne egy kézilabda. Az egyik folyóvízi, nyilván drávai lehetett, sovány törzs kezdődik a fej mögött, a másik kettőt talán holtágban fogták. Álló vízben nem kell annyit úszni a zsákmány után, ott a harcsák, ha van elég békés hal, túlsúlyosra híznak. Zsíros tarkójú fenevadak.
Csak ezek a szobadíszek zavartak Drávatamásiban, ezek se nagyon, mert a ház berendezése szimpatikus ízlésre vall. Sötétzöld cserépkályha, fürdőszoba lent és fönt, az egyik tetőtéri szobában a polcon nyári olvasmányok, Tom Sawyer, Huckleberry Finn, Janikovszky Évától a Felnőtteknek írtam, Benedek Elek meséi, és persze a Tüskevár. Az udvaron lugas, sziklakert, nádtetővel fedett körasztal, szalonnasütő tűzhely bográcstartóval. Fa fölhasogatva, két függőágy az akácfák között. Hátul homokozó, cölöpökön álló ház, táblával: felnőtteknek tilos a bemenet. A színben biciklik, kis faépületben csocsóasztal, heverő, hűtőszekrény a könnyen romló halcsaliknak. A térerő akadozik, de nem is akarunk hiányozni senkinek. A harmincöt körüli, Szigetváron lakó gazda és felesége várt minket, segítettek kipakolni az utánfutóból, megmutatták, mit hol találunk, a srác elvitt minket a házhoz tartozó horgászhelyre, beszórt egy nagy diszperzites vödörnyi áztatott kukoricát a jó fogás érdekében, aztán elköszönt. Ha szükségünk lesz rá, csak hívjuk, egyébként nem akar zavarni. Az egyetlen falubeli bolt nyitva tartását nem mondta meg, de ott függött a konyhában, bekeretezve.
Ez csak egy nyaraló, mégis a legszebb öt ház közé tartozik a faluban. Van ott egy sor szépen rendben tartott öreg épület, és nagyon sok lelakott, egy helyen az asszony a rozsdás drótkerítésre teregetett, fürdőkád az udvaron. Mintha a legfontosabb helyi hatóság, a Duna-Dráva Nemzeti Park nem csak a folyóra és az erdőkre vigyázna, hanem a szegénységre is, őrzi hamisítatlan állapotában. A szomszéd öregúr, biztos, ami biztos, éjszakára a zöldségeskert végébe viszi kikötni a kuvaszt. A kutya őrzi az uborkát. Néha megunja a csöndet, énekel, szépen. Kinézek rá az ablakból, fehéren világít a sötétben.
A vonításra ébredő horgász azon tűnődik, visszafeküdjön-e még, vagy induljon el sötétben a partra, hátha megláthatja a Dráva horvát oldalán, a sekélyben pancsoló szarvasokat. Egyszerre negyvenen-ötvenen fürödnek hajnalban a gazda szerint, szépek, gyönyörűek, csak túl nagy zajt csapnak. A gazda nyilván szereti azt képzelni, hogy ha már nem kiabál és nem dobja el a szemetet a parton, és imád a természetben, ettől már része is a természetnek, joga van megmondani, mi a jó. Nem baj ez, mi ugyanilyenek vagyunk. A horgász többet gondol magáról, mint kellene, tisztába jön néhány érdekes jelenség okával, és máris azt hiszi, tudja, miről hallgat a mély. Nem halat akar ő fogni, csak pihenni, ez a lényeg. De persze ha néhány óráig nincs kapás, fészkelődik, próbálkozik más módszerrel, más csalival, aztán kicsit odébb, végül látványosan szomorkodik. Hátha megsajnálja a természet.
Mi is többet vártunk a Drávától, mint amennyit adott. Az első reggelen jött néhány szilvaorrú keszeg, paduc, dévér, bagolykeszeg. Megsütöttük, megettük, és igazán finom a drávai hal, de mi nagyobbakat szerettünk volna fogni: süllőt, márnát, pontyot és harcsát. Nem ment, és alig vigasztalt minket, hogy a helybeliek se fognak. Egy hétig tűrtünk, egészen jól, aztán autóztunk ötven kilométert egy horgásztóhoz. Ez már olyan, mint egy baromfiudvar: beszórjuk a kukoricát, a tyúkok összeszaladnak, szedegetnek. Fejenként öt-hat ponty akadt, néhány kárász, a nagy részét visszaengedtük, csak egy halászlére való mennyiséget hoztunk el. Tavi halat főzni a Dráva partján: szégyen ez, akárhogy nézzük.
Másnap hajnalban az uborkaőrző kuvasz szokatlanul ugatott, kinéztem, és a gazdát láttam, ahogy a szomszéd kertje felé szolgáló kaput nyitja, jön a ház felé. Kimegyek elé, a többiek még kávéznak. Nem akart zavarni, a kapu zárva volt, ezért jön a szomszédék felől, csak arra kíváncsi, hogyan boldogultunk. Éjjel pecázott egyet, most megy hazafelé. Csak három kapása volt éjjel, de megfogta mindhármat: jött egy kis márna, elengedte, aztán egy két kiló körüli dévér és egy szebb amur, lehet vagy tízkilós. Még szép, hogy beszólok a házba apámnak és Marikának, jöjjenek.
A ház előtt állunk, a gazda a kocsija csomagtartójából kiemel egy szövött zsákot, benne a szívlapátnyi dévér és az amur, tényleg nagy. Megállapítjuk, hogy mi nyilván ügyetlenek vagyunk. A gazda menteget minket. – Én se a bérelt helyen horgásztam, beálltam csónakkal az egyik sziget alá, és szerencsém is volt ezzel az amurral, mert…
Már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy a nappaliban ásítozó harcsákat is ő fogta-e. Nem kellett volna megkérdezni, ez utólag világos, de ilyesmire nem lehetünk felkészülve. A soványabbikat, a drávait ő fogta, a másik kettőt pedig a legjobb barátja, aki nemrégen halt meg. Elvágta a torkát egy orvvadász, biztosan hallottunk az esetről.
Igen, napokig foglalkoztak vele a híradók: Magyarlukafa határában a vadőr és a barátja tetten ért egy 36 éves mozsgói férfit, valamilyen Máriót, ahogy két lelőtt szarvast darabol a szántásban. Az orvvadász kocsiba ugrott, elhajtott, de távolabb megállt. Ahogy üldözői kiszálltak a terepjárójukból, Márió pisztollyal lelőtte a mi gazdánk barátját, aztán a vadőrt is eltalálta. A vadőr elfutott a bokrok közé, próbált elrejtőzni, a másik áldozat is élt még, elővette a telefonját. Ahogy ezt Márió meglátta, odafutott, elvágta a sebesült férfi torkát, a másikat viszont már nem kereste tovább. Egy óra múlva megadta magát a kommandósoknak. A pisztolyt odaadta, de azt nem árulta el, hol a puska, amivel a szarvasokat lőtte, és nem tudott magyarázatot adni arra, miért gyilkolt. El akarta intézni a tanúkat, a kését pedig azért használta, mert kifogyott a tárból a töltény. Több újságban lehetett olvasni, hogy ez Márió hosszú ideje bűncselekményekből élt, orvvadászatból, falopásból, a házkutatáskor ötven kiló vadhúst találtak a hűtőládájában, de eddig csak egy közokirat-hamisításon bukott le. Akkor bevonták a fegyvertartási engedélyét, elvették a puskáit, de ahogy rendezte a büntetését, kérvényt írt, és talán vissza is kapott volna mindent, ha nem gyilkol. Ez az életút a mozsgóiak véleménye szerint csak úgy járható be, hogy az embernek van egy pártfogója a rendőrségen. A megyei főkapitány ezt a Népszabadságban visszautasította, szerinte nincsen szükség belső vizsgálatra. Házigazdánk megmondta, hogy hívják azt a nyomozót, akit a gyilkos ismert, és vagy húsz percet beszélt vele telefonon, rögtön a történtek után. A tiszt tanácsolta neki, hogy adja föl magát. A gazdánk nagyon kíváncsi, hány évvel fogja megúszni Márió ezt a gyilkosságot, nekünk persze jó ideig egy szavunk sincs, bámuljuk a járdát, az amurt, és hogy milyen lehetetlen rendben függnek össze néha a dolgaink. Érezzük, de nem tudjuk megfelelően kimutatni a részvétet, ő pedig keresné a tekintetünket, ahogy magyarázza: számára az a két trófea most már ilyen emlék.
fotó:
http://asvanytan.nyf.hu/node/180
Szalai Mihály felvétele
