Mert követelte a nőkön a testi szerelmet, igen, a kielégüléshez vezető utat, de uralkodó természete érvek nélkül maradt hamar, és az utólagos bocsánatkéréseknek, pótrandevúknak, odaégetett vacsoráknak kiszellőztethetetlen szaga lett. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
„Ha újra keresne, mondta nevetve, közöljék vele, szívélyes üdvözletemet mellékelve, hogy nem Eszternek hívnak, hanem Jiuntemal Cakchiquel Axcapliknak pliknak pliknak.”
/Déry Tibor/
Ha ezt a szöveget ajánlania volna ildomos, akkor egyértelmű, hogy a százszor pengetett húrokon kellene játszani megint az alapdallamot hozzá. De igyekszik elkerülni, amit eddig olyan nagyszerűen nem sikerült: a szánalomébresztő mellékzöngéket. Ha kíméletlen akar lenni magával, akkor ugyanis arról van szó: hosszú hetek, hónapok, évek óta alkukat köt, fondorlatos módon saját sajnáltatása köré építve a retorikát, hogy így majd biztosan jobb lesz. Ez nem jelenti azt, hogy korábbi sirámainak ne lett volna értelme vagy létjogosultsága éppen akkor és ott, de egy idő után a túl sok szenvelgés, na az tényleg nem kimagyarázható, egyre csak növekvő teher másoknak, és amit egyáltalán nem kötelező cipelnie senkinek, a barátainak meg főleg nem, ezt be kell látnia. Márpedig egyszer a tükör elé állítják, hogy szembe kelljen néznie korával, testi sérüléseivel, elért és elérendő céljaival, lehetőségeivel, hogy minden rossz ellenére mégis csobog a jó meleg víz a fürdőkádban, van hol feküdnie, és holnap is van család, amelynek tagjait lehet gyűlölnie vagy szeretnie, de semmiképp sem kimondva feléjük: mostantól mindennek vége. Mert ettől felfordul, teljes joggal, néhány életedzett gyomor. És most már, tényleg, végre élhetne, szárítkozhatna is keveset a napon.
Hazatérés, a viszonylagos csendbe, abba a délkeleti kisvárosba, ahol egyre kevesebb az ismerős. Annyira nem bánja persze azt sem. Megveszi az uszodabérletet, kétnaponta másfél kilométerre esküszik, ezt többé-kevésbé teljesíti is. Mindeközben felidézi magában a változásokat. Néha bírósági per, néha nosztalgia hangja. „Uramisten, ebből a kislányból is micsoda nő lett?” Évek óta nem töltött huzamosabb időt itthon. És nem is figyelt magán kívül jóformán másra. Hogy ez gyávaság volt-e részéről, önzés vagy csak a magány érzése, amibe szépen lassan kényelmesebb belesüppedni, mint kievickélni belőle, nem tudja. Mindenesetre megszólal benne a nagy-nagy morálcsősz, pedig ha következetesen végigvinné ezt a belső szólamot, önmaga már mindennek az elején igencsak elmerülne. Aztán megkérdezi félénken a bennfenteseket, mi a helyzet az első barátnőjével, akivel együtt már nem látogathatták ezt a strandot, a városnegyed felújított részeit. „Egészen jól van, boldog, kicsit meghízott. Még mindig vele? Még mindig.” Rendben tartják hát, akkor az az élet biztosan működik. Aztán arra a nőre gondol, akit a közelmúltban nem sikerült megvédenie, csak az utálatig gyötörte féltékenykedésével és görcsös győzni akarásával. Győzni minden férfival szemben. Felelősséget követelt rajta, mert be lett avatva egy nehezen hurcolható titokba. Ez a közös titok pedig megfertőzte mindennapjaikat. Igazából nem bírta elkövetni az apagyilkosságot, pedig a kezébe adták a fegyvert. Ennyire egyszerű: könnyebb volt sunyin, a falnál oldalazva színlelni a Nagy Különgenerációs Egyetértést, minthogy szembeköpje azt, aki voltaképp vállalhatatlan, fojtogató atmoszférát teremtett. Aki megkérdőjelezte benne minden apai szándék tisztaságát. De a legrosszabb: nem sikerült kiöklendeznie magából a feszültséget, és elszenvedte azt is, hogy átmenetileg kasztrálják. Inkább töltött nagy bánatára még néhány pohárral, hentergett a mocsokban, azt hitte, így majd a probléma megoldódik valamilyen formában. Hát nem. „Te akarsz támasza lenni bárkinek, barátom?” Aztán ideje volna ezen is átlépnie, mert megkésett, és mert az illetékes személyek, már árkon-bokron túlról, a képébe röhögik a tanulságot. „Ha újra keresne, megszűntem létezni számára” – mondja föl egy női hang hajnali órán, szőke hajjal, kék szemekkel. Ezt már ismeri, kiáltana utána, kérlek várj még, hallasz? miért is hallanál, hisz más utakon ballagsz, poros lábnyomod is messze jár. „Hülye vagy – mondta József.”
Hogy huszonhárom év elteltével vallja be először magának: „Még nem voltam soha szerelmes a saját sorsomon kívül senkiébe.” Mert követelte a nőkön a testi szerelmet, igen, a kielégüléshez vezető utat, de uralkodó természete érvek nélkül maradt hamar, és az utólagos bocsánatkéréseknek, pótrandevúknak, odaégetett vacsoráknak kiszellőztethetetlen szaga lett. Mindig okosabb akart lenni a nőknél, felülhelyezkedni kapcsolataiban, megmondani a tutit, és lám, most két, három, négy, öt szék közt seggre esett, vagy épp fejre, egy sürgősségin töltött éjszaka után a homlokából is van már mit takargatnia. És a legnehezebb kérdések egyike: vajon tulajdon anyjával képes lesz-e egyszer majd normális hangot megütni, vagy csak sértegeti folyton azért a bármiért, azért a bárkiért, bármikor, bárhol, de legfőképp a szív körüli tájékon. Elviselhetetlen egyedülléte vajon minek szól, kinek köszönheti: az idegen, belakhatatlan városoknak, a rettenetes politikai helyzetnek, a körülmények mindig különös és egyre különösebb együttállásának? Meddig lehet még mentegetőznie? Meddig szabad? Hol húzhatja meg a határokat, miért érzi azt, hogy egyszerre akar túlcsordulni, ugyanakkor elzárna minden magához vezető (ki)utat? Miért csak a saját dolgaival törődik, ahelyett, hogy másból értene meg részleteket, talán egészen keveset, mégis akkor az a kitartott figyelem észrevetetné számára, kiben rejtőzik a megváltással egyenértékű szeretet, vonzalom, tisztelet hangzatos szavaktól és rigmusoktól megfosztott, és csak így hiteles szentháromsága? Lehet-e a megváltásra apellálni? „Én Uram, én félek. Rettegek, hogy alamuszi, közömbös vagy épp súlytalan leszek, akár ha eléd állok, akár ha elfordulok tőled, akár ha tudomást sem veszek rólad. Barátkozzak meg a gondolattal, vagy törlesszek sokadjára ugyanúgy, és föltéve, hogy ezt a kérdést eldöntöd, megválaszolod, akkor továbbvezetve azt is, hogy mégis kinek tartozom ezzel a gondolattal? Tartozásokban méred-e a tevékenységedet, vagy volt már rá példa, hogy te is elszabtad a penzumot?” Azt hiszi, az egész világé sok volna, de egyetlen tekintet, ahogyan az eddigiek során, csak az árulásba kergeti. Nem lehet elég dacos, mivel szűkölködik, mivel kiszolgáltatott, és szűkölködik, és kiszolgáltatott, mert nem dacos eléggé. Pedig csak meg akarja találni Esztert. Jobban mondva, Sárinak hívják őt, reméli, noha Bébékkel van tele az emlékezete – márpedig felejteni akar.
„Ha tudná, hányszor siklott ki a kezemből” – mondja a férfi, és azzal a lendülettel az utcavégi fák közé rohan, amelyek gyerekkorát, mint gyakorlott kapuőrök, még védik a külvilágtól. Még nem merte őket a mindenkori hatalom kivágni, eltüzelni – és ő fellelkesülve, mint egy idióta kiskamasz, közéjük rohan, a verebeket keresi rajtuk, és azt mondja, ősz van, mindigősz, és beszélget is velük, és tovább már nincsen mit magyaráznia.
