Miniszoknyájának széle egészen a combja tetejéig felcsúszott, de Ildikó sem ezzel, sem a férfiak sóvár pillantásaival nem törődött.
Attila
Ildikó
Ildikó a gyorsétteremmel szemben, egy padon ült. A sporttáskáját maga mellé tette és keresztbe vetette a lábait. Miniszoknyájának széle egészen a combja tetejéig felcsúszott, de Ildikó sem ezzel, sem a férfiak sóvár pillantásaival nem törődött: ha észrevette, hogy valaki vizslatja, az illető képébe szegezte a tekintetét és olyan arcot vágott, hogy az jobbnak látta pillanatokon belül vörös arccal, megszégyenülten elkullogni. Ildikó az ölében tartotta a mobiltelefonját és félpercenként türelmetlen pillantásokat vetett rá. Megigazította a trikóját, és hagyta, hogy az egyik pánt lecsússzon a válláról. Kezdett bosszús lenni, de nem akarta, hogy ez látszódjon rajta: újra meg újra farkasszemet nézett az őt bámuló férfiakkal és állandósult az arcára kiülő gúny.
Egy alacsony, szemüveges, pattanásos fiú lépett melléje. Kopott farmert és gyűrött, rövid ujjú kockás inget viselt. Megállt a pad szélénél, Ildikóra bámult. Ildikó először azt gondolta, ez is valami kis nímand, aki otthon nem lát elég bugyit, aztán mert a fiú nem mozdult mellőle, még egyszer megnézte, és látta, hogy amaz reá vigyorog.
– Mi van? – Ildikó arca ezúttal valóban bosszússá változott.
– Attila vagyok – mutatkozott be Attila.
Ildikó elcsodálkozott.
– Attila? Te vagy Attila?
– Én – vigyorgott a fiú rendületlenül.
Ildikó hirtelenjében nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon.
– Hát bocs, de egészen máshogy nézel ki…
Attila vállat vont:
– Te is.
– De azért láthatod – csattant föl Ildikó –, hogy én olyat képet választottam, ami hasonlít rám!… Persze hogy nem fogok a valódi fotómmal chatelni. Én kis faluban lakom, engem ott mindenki ismer.
– Senki nem a valódi fotójával chatel – bólintott Attila. – Ez bevett szokás.
– Na, jól van, de te… – Ildikó elakadt, az arcára volt írva a folytatás.
– Mit én? – kérdezte Attila.
– Hát az – rázta a fejét indulatosan Ildikó –, hogy azért te egészen máshogy nézel ki, mint az a fénykép, amit küldtél. – Végigmérte Attilát: – Totál másképp.
– S akkor mi van? Így már nem kell az albérlet?
Ildikó lebiggyesztette az ajkait, a gyorsétterem bejáratát nézte.
Attila is arra nézett, amerre Ildikó.
– Itt fogsz dolgozni?
Ildikó bólintott.
– Mikor kezdesz?
– Holnap reggel.
– S hol fogsz ma aludni?
Egy férfi a gyorsétterem bejáratából Ildikót vizslatta. Ildikó összezárta a lábait.
– Van pénzed? – kérdezte Attila.
– A lakás is kamu? – kérdezett vissza Ildikó.
– Egyáltalán nem kamu. Olyan, amilyennek írtam. Tökre olyan.
– Tényleg a tiéd?
– Tényleg.
– Az hogy lehet?
– Örököltem – Attila kihúzta magát.
– Egyébként hány éves vagy?
– Huszonegy.
– S komolyan saját szobám lehet?
– Persze. De hát ebben megegyeztünk a chaten. Ugyanazok a feltételek állnak.
Ildikó Attila pattanásait és a vastag szemüvegét nézte.
– Oké – megragadta a sporttáska közelebb eső fülét. – De akkor cserébe csak hetente egyszer kell lefeküdnöm veled.
– Kétszer – mondta Attila.
– Egyszer – mondta Ildikó.
Kis csönd támadt. Attila Ildikó combjait és a miniszoknya szélét bámulta.
– Rendben – bólintott. – Legyen heti egy. – Fölemelte a padról és a vállára vetette Ildikó sporttáskáját.
– Figyu – Ildikó fölállt –, de ma még ne kelljen már…
Attila visszatette a sporttáskát a padra. Ildikó újra megragadta a fülét.
– Menjünk – sürgetett –, pisilnem is kell.
Gabi
Gabinak aznap névnapja volt. Ez csak azután jutott az eszébe, hogy ott hagyta a kisfiát az óvodában és elindult abba a bérelt lakásba, amelyet a kisfia, az ismerősök és a rokonok előtt általában „iroda”-ként emlegetett, s ahol napközben tartózkodott. Ráérősen, kényelmesen lépdelt a szűk utcán, kerülgette a járdán parkoló autókat meg a kutyaszart: még több mint egy órája volt addig, amíg – ahogyan magában mondani szokta – megnyitja a napot.
Csupán egy saroknyira járt már a háztól, amikor rájött, hogy névnapja van. Elmosolyodott, mert erről az is az eszébe jut, hogy délután, amikor majd érte megy, a kisfia fel fogja köszönteni – az óvó nénik sose felejtik el az ilyesmit, egészen biztos, hogy rajzoltatnak valami szépet a gyerekkel. De az is lehet, hogy gyurmából vagy fonnyadt gesztenyéből fabrikáltatnak vele egy apró ajándékot. Gabi innentől fogva mosolyogva tette meg az utat a házig. Akkor is mosolygott, amikor lelépett a járdáról és egy autó majdnem elütötte. Más esetben Gabi biztos bemutatott volna a dudáló autósnak, ezúttal azonban annyira felszabadultnak és vidámnak érezte magát, hogy még csak nem is mérgelődött.
Beütötte a kapukódot, bement a lépcsőházba és miközben kinyitotta a földszinti lakás ajtaját, már a fórumozok körül forogtak a gondolatai. Szerette a lakásba való beérkezése és a nap megnyitása közötti röpke egy órát. Olyankor mindig kávézott, bekapcsolta a számítógépet, megnézte a leveleit és elolvasta a fórumába érkezett hozzászólásokat. Most is ugyanúgy tett. A levelek között nem talált semmi érdekeset. A jelentkezők egy része az árak után érdeklődött, mások időpontot akartak e-mailben egyeztetni. Gabi lelkiismeretesen meg szokta válaszolni az összes levelet: volt egy előre elkészített sablonja, amelyet csak be kellett a válaszokba illesztenie, és arról szólt, hogy az árakat és az időpontot telefonon tudnák megbeszélni. Miután elküldte az utolsó választ is, hiányérzete támadt, és ebből kifolyólag csalódást érzett. Ám ez nem tartott sokáig. Amint kinyitotta a fórumát, a számítógép képernyője telis-tele lett virágokkal. Gabi, akárcsak az utcán, újra elmosolyodott, és miközben lefelé görgette a képernyőn a fórum hozzászólásait, összesen hat darab virágot ábrázoló fényképet számolt meg.
A legnagyobbat, egy színpompás, pazar orchideát ábrázoló fotót régi ismerőse, Bálint küldte. Bálint vérbeli úriemberként egy rövid versikét is rittyentett a kép alá – bár csupán négy sorból állt, ezt Gabi csak átfutotta, mert soha nem érzett affinitást a versek iránt és az iskolában sem szerette őket. Azért persze jólesett a lelkének ez a négysoros versike (olyan szavakkal, hogy „rózsakert”, „tündér” és „vágyálom”), meg hát az a hozzászólás is, amelyet Bálint a vershez fűzött, és így szólt: „Természetesen ez a gyönyörű virág meg a vers csak kísérlet arra, hogy valamiként ábrázolni tudjam a Te szépségedet! Boldog névnapot, Gaby Istennő!”
A többi öt fotó beillesztői közül Gabi mindössze egyről tudta egészen bizonyosan, hogy ki áll a nicknév mögött, egyről pedig sejtette – a többi három kilétéről ellenben halványlila fogalma sem volt. Azok is szép virágok voltak egytől-egyig: Gabi egy piros rózsa képén hosszasabban is elidőzött, azon gondolkodott, hogy a virág mögött vajon az égbolt látszik-e, vagy esetleg egy égszínkékre meszelt fal. Bár Bálinttól eltérően a többiek nem küldtek a virágok mellé versikét, Gabi az ő köszöntéseiknek és szép szavaiknak is nagyon örült. Különösen az a hozzászólás tetszett neki, amelyikben az az úriember, akiről Gabi csupán sejtette, hogy ki lehet, azt írta, hogy a mai névnap viselője élete legszebb és legcsodálatosabb élményével ajándékozta meg, melytől – túlzás nélkül állíthatja, hogy – egészen megfiatalodott.
A fényképes hozzászólások után a fotó nélküliek elolvasása következett. Szép számmal voltak ilyenek is: mióta Gabi az előző délután kikapcsolta a számítógépet és kilépett a bérelt lakásból (az „irodá”-ból), hogy elinduljon az óvodába a kisfiáért, rengeteg új hozzászólás érkezett a fórumába – ennek a legfőbb oka természetesen a Gabriella-nap volt. A szívből jövő és a szűkszavú, udvarias köszöntések mellett ugyanakkor volt egy-két olyan hozzászólás is, amelyekben egyesek annak a véleményüknek adtak hangot, miszerint névnap ide vagy oda, nagyon gyökér dolog egy büdös kurvát ennyi alázkodó bókban és rajongó elismerésben részesíteni. Az egyik fórumozó azt írta, hogy ő a maga részéről keményen meg fogja dugni Gabit, de úgy, hogy darabokra szakad a végbele, ám esze ágában sincs ilyen ömlengő-szépelgő dumát nyomatni neki, hiszen bármennyire is jót lehet vele kefélni, mégis csak egy ócska ribanc. Udvarolni ott van neki a barátnője.
Gabi kiitta a csészéjéből a kávéja maradékát, és azon gondolkodott, vajon tényleg meg fogja-e őt látogatni ez a fórumozó. Aztán odakattintott, ahol a képernyőn az „Új hozzászólás” felirat virított, majd begépelte ezt a szöveget: „Nagyon köszi Mindenkinek a sok szép virágot és a kivánságokat!!! Most naggyon örülök!!! Pusszancs Mindenkinek!!!” Kicsit gondolkodott, aztán hozzáírta azt is, hogy: „Szeretetel várom régi- és új Vendégeimet!!!!”
Elküldte a hozzászólását a fórumba, utána fölállt a számítógép mellől és kivitte az üres kávéscsészét a konyhába. A mosogatóba tette, közben fölpillantott a konyhaszekrényen lévő órára: kilenc óra lesz pár perc múlva. Visszament a szobába és bekapcsolta azt a mobiltelefonját, amelyet csak napközben szokott használni. Mire levetkőzött és a fehér színű melltartóját meg a bugyiját lecserélte vakító vörösre, már csörgött is a telefonja.
„Halló” – szólt bele Gabi, és míg a szolgáltatásait ismertetette, leült a számítógép elé. Észrevette, hogy új levele érkezett. Miközben gépiesen eldarálta az árakat, valamint a szokásos mondatot, miszerint ha a telefonálót érdekli a dolog, egy órával korábban kellene bejelentkezni, megnyitotta a friss e-mailt. Egy bizonyos Attila köszönte meg lelkesen és roppant kedvesen a felejthetetlen tegnap délutánt, hozzátéve, mennyire röstelli, hogy akkor elfeledkezett a névnapjáról, ezért élőszó helyett most írásban köszönti fel. Amíg a telefonáló igényeit hallgatta, Gabi azon töprengett, melyik lehetett tegnap délután az Attila. Arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára az a fiatal, alacsony, szemüveges, pattanásos fiú volt, kopott farmerben és gyűrött, rövid ujjú kockás ingben. Egyéb viszont nem jutott az eszébe róla, az sem, hogy mi tehette felejthetetlenné az együttlétüket. Majd azt mondta a telefonba: „Ezt mindet vállalom. S egy óra múlva tudlak is fogadni. Ha neked is megfelel, mondom a címet”.
Eszter
Eszter aznap reggel félórán belül harmadjára nyitotta meg azt a levelet. Bár a férfi ezúttal szokásától eltérően mindössze pár sort írt, Eszter ezt a rövidke szöveget is nagyon frappánsnak és – furamód – szívmelengetőnek érezte: „Szia Kedves! Akkor végre rászánom magam fotó küldésére. Hát ez volnék Én. Vagyis hát így nézek ki. Ez vagyok!! S mostantól fogva izgatottan várom mi a válaszod. Csók: Boldizsár”. A „Csók: Boldizsár”-tól Eszternek harmadjára olvasva is megélénkült a pulzusa, és elhatározta, hogy megmutatja a csatolt fotókat a kolléganőjének:
– Éva, gyere csak egy kicsit, légy szíves!
Éva egy szempillantás alatt ott termett. Magával hozta a szomszéd irodájából a kávéját is.
– Ő az – mutatott a képernyőre Eszter.
– Ki? – kérdezte Éva.
– Hát tudod… – felelte Eszter, és egy pillantást vetett az iroda másik felében ülő kollégájára. Szerencsére az a reggeli újságolvasással volt elfoglalva.
– Ja, tudom – bólintott Éva, és valamivel halkabban tette hozzá: – Jóképű pasas. Ilyen sok fényképet küldött?
– Négyet – mondta Eszter. – Ezen a gyerekei is rajta vannak. Két fiú.
– Hasonlítanak rá – vélte Éva.
– A feleségével évek óta rossz a viszonyuk – folytatta Eszter. – De a gyerekek miatt nem válnak el.
– Pont, mint ti – bólogatott Éva.
Eszter asztalán megszólalt a telefon. Eszter és Éva összenéztek. Szaggatottan csöngött, ami azt jelentette, hogy városi hívás. Eszter fölvette a kagylót.
– Igen, tessék…
– Attila vagyok.
– Attila?
– Hát az Attila…
Eszternek ekkor ugrott be. Csodálkozva kérdezte:
– Honnét tudod a számomat?
– Az e-mail-címedben benne van a munkahelyed neve – magyarázta Attila. – Fölhívtam a központot és az kapcsolt téged.
– Nahát… – Eszter a társkereső fórum nyitott ablakára bökve megmutatta Évának a beérkezett üzenetek feladói között Attila nevét. Éva értően bólintott, és kicsit közelebb hajolva igyekezett elcsípni a telefonbeszélgetés minden részletét.
– Azért hívtalak – mondta Attila –, hogy esetleg ma ráérsz-e. – Elhallgatott, hátha Eszter mond valamit, de mert semmit nem szólt, folytatta tovább: – Gondoltam, már olyan régen chatelünk meg üzizünk, talán személyesen is megismerhetnénk egymást.
Eszter kinyitotta az Attila adatait tartalmazó oldalt. Éva megint bólintott: emlékezett erre a fotóra. Egy szemüveges fiatalembert ábrázolt, öltönyben. Amikor először látta, Éva azt mondta róla, hogy szerinte a fénykép manipulált: az arcvonásokat kiretusálták és az öltönyt is utólag kopírozták a nyak alá. Eszter ezt nem nagyon hitte el, mint ahogy azt sem, hogy Attila a valóságosnál sokkal idősebbnek tünteti föl magát a bemutatkozó lapján. Szerinte Attila érett megnyilvánulásai arra vallanak, hogy valóban egy harminc év körüli, komoly fiatalemberről van szó.
– Mit gondolsz? – kérdezte Attila.
– Nem is tudom – mondta Eszter.
– Szerintem jó volna most már személyesen is találkozni – darálta Attila. – Virtuálisan elég jól ismerjük egymást, sokat dumáltunk, mármint a chaten, tudjuk, hogy nagyjából egyforma a gondolkodásunk meg az érdeklődésünk is. Szóval, szerintem ritka az ilyen találkozás. Most nem akarok itt nagy szavakat használni, de… – egy pillanatra elakadt
– De?
– De szerintem ami a neten ennyire klappol, az élőben is működik. Úgyhogy ha ráérsz ma, én szívesen találkoznék veled.
– S milyen programjavaslatod van? – érdeklődött Eszter.
– Megihatnánk egy kávét. Sétálhatnánk egyet. Vagy – Attila egy pillanatra elhallgatott, aztán mondta tovább: –, vagy fölmehetnénk hozzám is.
– Hozzád? – nyomta meg a hangsúlyt Esztert.
– Igen. Az albérlőm ma késő estig dolgozik. Azt csinálhatnánk, amit akarunk.
– Nem is tudom – ismételte Eszter. – Nekem azért van dolgom. El kell vinnem a gyereket nyelvórára, ott meg kell várnom, aztán hazamenni, vacsorát főzni…
– Nem tudsz korábban eljönni a munkahelyedről?
Eszter kurtán nevetett:
– De mégis, mit csinálnánk?
– Tök jól kinyalnálak – jelentette ki Attila.
Eszter elvörösödött. Az futott át az agyán, hogy azonnal leteszi a telefont, végül azt mondta:
– Hívj vissza napközben – és csak azután tette le.
Igyekezett nem nézni Évára. Becsukta a társkereső oldalt és megint Boldizsár levelét nyitotta meg.
– S ez a fotó szerinted nem hamis? – kérdezte Évától.
– Nem – felelte Éva. – Ez szerintem teljesen valódi.
{jcomments on}
