Képben vagyunk 8.: ÁlomBalaton

Mivel magam is egy bányató partján nőttem fel, Kelet-Európa legnagyobb tavára már eleve felkészülten indultam el. (Tölgyes László írása)

Kedvenc mondatom David Lynchtől származik, az Útvesztőben című filmből, amikor megkérdezik Bill Pullmantól miért nem fotózik. Válasza egyszerű: szeretek a magam módján emlékezni a dolgokra. Évekig ehhez az aforizmához tartottam magamat, majd Vilém Flusser, de valójában inkább az „okostelefonok terrorja” után döntöttem el, hogy arra használom őket, amire nem valók alapvetően. A most látható fotó ugyan már egy táblagéppel készült, olyan programmal, mellyel retro-kamerák szín- és képvilágát idézhetjük vissza. Ezek csupán arra jók, hogy álmodhatunk arról, hogy nem költöttünk el vagyonokat drága fényképezőgépekre, de mégis „szépek” a képeink, majdnem olyanok, mintha tényleg tudnánk képeket megörökíteni az örökkévalóságnak.

Gyermekkoromban a Balaton egy álom volt számomra, emlékszem egy hittantábor keretében lehettem részese először a Magyar Tenger élvezetének. Mivel magam is egy bányató partján nőttem fel, Kelet-Európa legnagyobb tavára már eleve felkészülten indultam el. Sajnos hamar ki kellett ábrándulnom belőle, inkább egy hatalmas néplavór volt az, mintsem egy tenger, de tudjuk hazánkban mindent egy kicsit el kellett ekkor túlozni, hogy sokkal szebbnek tűnjön ebben a vidám barakkban. Később már, mint idénymunkás a középiskola nyarai idején egy diszkóban az NDK-s lányok miatt sokkal jobban megkedveltem a tavat, de a beígért megváltó álom csak nem érkezett el. Az utána következő katonaság pedig végképp elvette a kedvemet az rideg északi parttól, mert Tapolca és a Balaton felvidéke egy örök életre szóló emléket hagyott bennem.

Sajnos az életem úgy hozta, hogy négy éve, ismét életem nagy részét Almádiban, a Balaton északi partján vagyok kénytelen újra eltölteni. Emiatt sokan irigyelnek, én meg őket, hogy eme tény még számukra a hetvenes évek kiváltságos voltát idézi fel. A Balatonnál élni ugyanis majdnem egész évben unalmas, nincs itt semmi a hatalmas tócsán kívül. Az a három hónap, amikor a „turista csorda” legelészik a part mellett meg kifejezetten elviselhetetlen. A maradék 9 hónapban a Nagy Csend várja az embert és a várakozás arra, hogy az álma talán élete végén megvalósulhat, tényleg meg fogja látni majd a Magyar Tengert?

A képet lehet olvasni ALOM BALATONNAK is, de ez már egy másik történet.

A sorozat előző része:

Képben vagyunk 7.: Sok víz

{jcomments on}