Aztán, ahogy azt a ráérős, jól öltözött férfit nézem az apró csomaggal a kezében, egyszerre bevillan egy rég olvasott Cortázar-novella, és már tudom, hogy az„Elfoglalt ház”mozdulatlanságba dermedt, összeomlásra váró Buenos Aires-ében vagyunk. (Ivacs Ágnes írása, Fotó: René Burri: Buenos Aires (1961)
„Lebegő villám”-nak nevezi Roland Barthes azt az állapotot, amikorvalami felkavar, de képtelenek vagyunk megnevezni, mi az. Ezt éreztem én is egy lisszaboni megastore-ban, amikor a mozgólépcső, a lift és a műszakicikk-osztály határolta szűk térben belebotlottam René Burri Buenos Airesébe. Csak álltam és megbabonázva bámultam az embereket a távoli Mayo téren: a sietős, hosszú léptű hivatalnokot egy szál zakóban a kép közepén, a két télikabátost tőle balra, akiknek mindjárt összekoccan a válluk, a ráérős, jól öltözött férfit apró csomaggal a kezében – talán ajándékot visz valakinek –, a két nőre szegezi tekintetét, akik jobb oldalt az előtérben állnak mozdulatlanul télikabátban, kibámulnak a képből. A képmezőn kívül néznek valamit. Az egyik csendesen, szenvtelenül, teljes odaadással figyel, a másik zaklatottan kommentálja a látottakat, szinte leolvasható szájáról a tiltakozás.
Érthetetlen félelem fog el, hogy a fénykép talán épp a legsürgősebb pillanatban tartóztatta fel ezeket az embereket, de nem tehetnek semmit, örökre ott ragadtak a fotó kerettel határolt síkjában, kiszakadva az időből. Burri tévedett, amikor a képkivágással megfosztotta a jelentésétől a jelenetet, és feleslegesen kavart fel engem, a nézőt, aki sosem leszek képes értelmet adni a képnek.
Aztán, ahogy azt a ráérős, jól öltözött férfit nézem az apró csomaggal a kezében, egyszerre bevillan egy rég olvasott Cortázar-novella, és már tudom, hogy az„Elfoglalt ház”mozdulatlanságba dermedt, összeomlásra váró Buenos Aires-ében vagyunk. Már értem a felhőkkel, galambokkal, árnyékokkal, pálmafával terhes légkört, amely a jól fésült rend felszíne alatt lappangó abszurditást sejteti, ami bármelyik pillanatban előtörhet – de a jól öltözött férfi erről mit se tud, gyanútlanul baktat hazafelé a kis csomaggal nővéréhez, aki a fonalakat várja a félig elfoglalt házban. Nem sejti, hogy nem fog hazaérni időben, mert a fénykép rajtaütésszerűen feltartóztatta, és kivágta az időből. Már késő: a házat végképp elfoglalták, és a nővérének kell bezárnia az ajtót és bedobni a kulcsot a csatornába, „nehogy valami szegény ördögnek még eszébe jusson lopni és bemenni a házba, épp ebben az órában, és most, hogy elfoglalták”.
{jcomments on}
