„Mondanom sem kell, sokkolt, a rabja lettem ennek a minden mondatával letaglózó stílusnak, ornamentikának.” Douglas Coupland „A” generáció című könyvéről Podmaniczky Szilárd írt kritikát.
Még karácsony előtt lubickoltunk a hévízi tóban, mikor egy amerikai ismerősöm azt mondta, hogy olvassak Douglas Couplandot, mert nagyon penge a fickó. Ez a mocskos élet úgy hozta, hogy aznap kaptam a kezembe az „A” generáció című könyvet, mikor H. A. barátunk meghalt. Nincs összefüggés, csak a tények kedvéért. Beleolvastam az első fejezetbe:
„Hogyan tudunk úgy élni, hogy nem csodálkozunk el lépten-nyomon a történeteken, amelyekkel összeférceljük ezt a helyet, amit világnak nevezünk?”
Kedvező felütés, de mert az első fejezet alig több mint két oldal, a másodikba is beleolvastam, hogy bírom-e a nyelvét. Mert ha nem, nem vagyok kitartó olvasó.
Mondanom sem kell, sokkolt, a rabja lettem ennek a minden mondatával letaglózó stílusnak, ornamentikának.
Aztán a sztori. A világ különböző részein öt fiatalt megcsípnek a méhek, azonnal karanténba zárják őket. Merthogy a méhek évekkel ezelőtt kihaltak a Földön, és a kutatók minden áron meg akarják tudni, hogy mi a közös ebben az öt emberben, s ezáltal megtalálni a méhek „forrását”.
Az öt főszereplő fejezetenként váltakozva hozza a saját sztoriját, ami nagyjából mindnél ugyanaz, mármint a keret. Világhírnévre tesznek szert, aztán lassan vissza a hétköznapokba. Közben olyan dolgokat tanulok, mint a földszendvics: a világhálón keresztül megtalálja egymást két ember, akik egyazon pillanatban a Föld nevű bolygó ellentétes oldalán vannak, mondhatni: a gömb szemközti pontjaira helyeznek egy-egy szelet kenyeret. És kész. Harapj rá!
Zakatol a stílus, extrémebbnél extrémebb dolgok kerülnek elő, de egy mondatban mégis elszakad bennem a cérna. Valószínűleg azért, mert nem olvasom, hanem élem a könyvet. Látok mindent. És amikor azt írja szerzőnk, hogy egy pillanatra olyan furcsa volt, mint amikor a tér-idő kontinuum megszakad, akkor nekem végem. Nem tudok vele mit kezdeni, nincs ilyen tapasztalatom, elképzelni nem tudom. Baj? Az én bajom. Kevés tévét nézek, és még kevesebb sci-fit olvasok. Mert ennek az egész nyomorult virtualitásnak szerintem nincs tétje. És amikor egy egyébként is virtuálisan működő mű a jövőben barangol, egy olyan jövőben, amely alapvetően valamiféle mocskos pusztulást vizionál, akkor nekem stop van. Miért, most nem mocskos pusztulásban élünk? Na, ez az. Kanadában lehet, hogy nem. Ennél persze lehetnék emelkedettebb is, hiszen nyelvművészet van. Azzal nincs is gond, csak a hitelességgel.
Aztán alig néhány hét múlva jön egy ismerős, aki új olvasmányélményéről beszél, amiben a növények haltak ki. Na, tessék, prototípus. Ugyanaz a rugó.
Azt merem hinni, hogy Couplandot zseniálisan fordította Pék Zoltán, csak a kanadai cumit nem tudom bevenni, a más nézőpontot, itt a Stalker a hiteles sci-fi. Nekem. Vagy a 2001: Űrodüsszeia, amit megidéz a könyv.
Klaviatúrához szokott olvasó vagyok, aki kétségkívül átírna egy-egy részt a könyvben, de azért vannak benne olyanok is, amiket szívesen írtam volna magam is (a helikopterből lenéz a földre):
„Olyan világ ez, amit egy szent ember megváltásra méltónak tartana? Ha jönne egy új messiás, mit tenne: hűvösen megnézné a légkör szén-dioxid-szintjét, és hagyná az egészet? Inkább keresne egy újabb, tisztább bolygót, amit megválthat?”
A globalitás istentelen.
{jcomments on}
