„…és kért egy vödör kávét. Kivitték neki, ő pedig állítólag belenyomkodta a vödörbe az ünneplő ruhát, még beszélt is hozzá: nesze, igyál, itt úgyis téged tisztelnek, nem engem.” (
Az idei könyvhétre jelent meg a Szeged effekt2 antológia az Areión Kulturális Közhasznú Egyesület kiadásában. A kötetet június 8-án, pénteken este 6-kor mutatták be a szegedi Millenniumi Kávéházban. A szerzők: Árpás Károly,
A kötetből
Alig hallható kérdés a buszon: „Mögszoktál mán itthon?”
Falumbeli asszonyok beszélgetnek mögöttem bizalmasan. Osztálytársak voltak, egyszerre vidulnak föl, aztán egyszerre komolyodnak el, mert ilyen idősen mégis inkább komoly dolgokról illik beszélgetni. Ilyen az, hogy egyikük nemrég hazakerült. Kívülálló, aki hallaná most őket erről az itthonlétről beszélni, azt hihetné, hogy ez a nő évekig takarított londoni szállodákban vagy mosogatott Ausztriában, esetleg amerikai magyar öregasszonyokat gondozott. Pedig nem ment ő sehová. Itt, Szegeden volt állása. Nemrégen elbocsátották, tehát most itthon van: nem csak este és hét végén, betegen vagy szabadságon, hanem mindig. Ilyen idősen már valószínűleg végleg. Nehéz ezt tudomásul venni. Az is kellemetlen, hogy előbb-utóbb minden ismerős megtudja, és találkozáskor magyarázkodni kell. Mindenki érdeklődik, ez életbevágó ügy, aki nem firtatja, színlel, még az is lehet, hogy titokban örül is a más kárának. Vagyis illik rákérdezni.
Jó lenne, ha ezt mindenki ilyen finoman tenné: megszoktál már itthon? A természetes tapintat, mint a hermelin, fölvillan és gyorsan elbújik a zajban a vastag kabátok, kötött sapkák között.
Szép, hogy éppen itt bukkant föl, reggel, félúton a falu és a város között, amikor beszélgetés közben átváltunk ő-ről e-re. Mert Szegeden már nagyon kevesen használják a szegedi tájszólást, ami nekünk itthon természetes. Valamennyire az átváltás is az. Feszeng, szorong a gyerek, amikor elkezdi ezt tanulni, mert ha odabenn mond valamit tájszólásban, többnyire mosolyognak rajta a társai, ha viszont itthon szólal meg az irodalmi nyelven, rögtön megkapja, hogy mekeg. Ebből az lesz, hogy itthon fölszabadultan, nyugodtan beszél, és nyíltabban viselkedik, az iskolában pedig komoly, illedelmes, kimért, viszont nem szívesen szólal meg. Ha mindenképpen muszáj beszélni, lehetőleg olyan szavakat keres, amelyeket ő-zve is ugyanúgy lehet kimondani. Ha nem talál, akkor lehalkítja a hangját, alig lehet érteni, amit mond. Külön még azért is pironkodik, mert látja, városi társait ilyen gondok nem nyomasztják. Ez a bizonytalanság enyhül, de ésszerű magyarázata nem lesz. A jobbik fene tudja, hogy ha tényleg nem szégyelljük falusi mivoltunkat és ezt a tájszólást, miért alkalmazkodunk mégis.
Néha muszáj lázadni a zavarunk ellen. Itthon hallottam, hogy Belák bácsi, akinek régen malma volt a főutcán, egyszer bent járva Szegeden, kávét szeretett volna inni, és bement valahová. Rendelt, de nem szolgálták ki, mert darás volt a ruhája. Hazajött, felöltözött rendesen, de egy másik öltözet ruhát is magához vett a szekrényből, visszament a kávéházba, és kért egy vödör kávét. Kivitték neki, ő pedig állítólag belenyomkodta a vödörbe az ünneplő ruhát, még beszélt is hozzá: nesze, igyál, itt úgyis téged tisztelnek, nem engem.
Ez a naiv akcióművészet, mi pontosan érezzük, arról szólt, hogy Szegedre menet mindig itthon hagyunk valamit, ami egyébként a természetünkhöz tartozik. Az is óhatatlan, hogy egy idő után, amikor Szegedről hazaindulunk, odabenn is marad valamink, ami idegenül festene itthon, mégis a miénk. Komoly különbség lehet két ember között, hogy melyik veszteséget tartja nagyobbnak, az is előfordul, hogy az arány idővel változik. Végső soron nem csak a nyelvről és a személyiség lenyomatáról van szó, az egész életünkre jellemző ez a villódzó kétlakiság. Ha valahol megtetszik egy utca, ház, és úgy érezzük, ott is otthon tudnánk érezni magunkat, azonnal támad valami halvány bűntudat. Előfordulhat, hogy a faluban észreveszünk valamit, ami eddig nem tűnt föl, és zavarba hoz a fölismerés, hogy még mindig nem ismerjük eléggé azt, amiben otthon érezzük magunkat.
Van kertünk, műveljük, de nem marad mindig időnk kapálásra, locsolásra. Amikor jut, izzadva küzdünk a gaz ellen. Éppen akkor nem érünk haza időben, amikor beállt a szélcsend, és lehetne permetezni. Ha elromlik a fűnyíró, előkerül a kasza, a végeredmény azonban nem elég szép. Elszomorodunk, hogy nem tudunk már rendesen kaszálni, műkedvelő parasztok lettünk. Titokban reméljük, hogy mégsem; hogy ezt a fajta füvet eleve csak nyírni lehet, akkor is, ha térdig hagytuk nőni. Az ól nem állhat üresen. Akkor se bontjuk el, ha nincs pénz takarmányra, mert bármikor jöhet olyan világ, amikor mégis disznót kell nevelni. Vannak tyúkok, szaporodik a tojás, ezt benn is tudják. Áruljuk a kollégáknak. Hozzák az üres tojástartót, dicsérik az árut, és borzongva kérdezik, képesek vagyunk-e elvágni egy tyúk torkát, ha muszáj. Nem hiszik el, hogy igen. Lehet, disznók is vannak az ólban; reggel mindig időben kapnak, de délután sokszor rínak, mert nem sikerül mindig emberi időben hazaérni. Előfordul, hogy értekezleten ülünk, villog a lenémított telefon az asztalon: az asszony hív, hogy haza kéne menni sürgősen, mert leemelték az ólajtót a hízók, kitörtek.
Szeretnénk természetesek maradni ebben a szeretnivaló idillikus kavarodásban, és sohasem lehetünk biztosak abban, hogy még azok vagyunk.
Csak akkor látszik igazán, mi lett belőlünk, ha hazakerülünk.
(Fotó: Hír Bea)
