Mivel magam is egy bányató partján nőttem fel, Kelet-Európa legnagyobb tavára már eleve felkészülten indultam el. (Tölgyes László írása)
Kedvenc mondatom David Lynchtől származik, az Útvesztőben című filmből, amikor megkérdezik Bill Pullmantól miért nem fotózik. Válasza egyszerű: szeretek a magam módján emlékezni a dolgokra. Évekig ehhez az aforizmához tartottam magamat, majd Vilém Flusser, de valójában inkább az „okostelefonok terrorja” után döntöttem el, hogy arra használom őket, amire nem valók alapvetően. A most látható fotó ugyan már egy táblagéppel készült, olyan programmal, mellyel retro-kamerák szín- és képvilágát idézhetjük vissza. Ezek csupán arra jók, hogy álmodhatunk arról, hogy nem költöttünk el vagyonokat drága fényképezőgépekre, de mégis „szépek” a képeink, majdnem olyanok, mintha tényleg tudnánk képeket megörökíteni az örökkévalóságnak.
Sajnos az életem úgy hozta, hogy négy éve, ismét életem nagy részét Almádiban, a Balaton északi partján vagyok kénytelen újra eltölteni. Emiatt sokan irigyelnek, én meg őket, hogy eme tény még számukra a hetvenes évek kiváltságos voltát idézi fel. A Balatonnál élni ugyanis majdnem egész évben unalmas, nincs itt semmi a hatalmas tócsán kívül. Az a három hónap, amikor a „turista csorda” legelészik a part mellett meg kifejezetten elviselhetetlen. A maradék 9 hónapban a Nagy Csend várja az embert és a várakozás arra, hogy az álma talán élete végén megvalósulhat, tényleg meg fogja látni majd a Magyar Tengert?
A képet lehet olvasni ALOM BALATONNAK is, de ez már egy másik történet.
A sorozat előző része:
{jcomments on}