Aztán felemelem a véres pengét, beletörlöm a vért a hálóingembe, és miközben a penge ejtette vágás hajszálvékony árkából feltör a vér, lerakom a pengét a polcra. (Szeles Judit Jávorszarvaslesen blogja)
Éjjel háromkor arra ébredek, hogy le vagyok izzadva, és nem hat a gyógyszer. Rémülten körbenézek, de nincs egy szilárd pont sem körülöttem, hanem minden szétfolyik. Még nagyobb rémületemre azt is észreveszem, hogy én magam is cseppfolyós vagyok, és éppen kiszivárgok a testemből, és, mint isten a pusztaság fölött, ott lebegek a csuromvíz ágyneműbe belegubancolódott testemtől húsz-harminc centire. Ha jól saccolom. De annyira félek, hogy majdnem biztos, az nem húsz-harminc centi. Ettől még jobban megijedek – ha vannak fokozatai a félelemnek. Ez a rettegés foka. Olyan hideg, hogy elájulok, és valahogy pont a saját testembe zuhanok bele. Érezni nem érzem. Csak a hideget. Ezt nem akarom. Ezt nem.
Felkelek a vizes ágyból. Lehet, be is vizeltem. Elindulok a fürdőszobába azzal, hogy ezt nem akarom. Egyetlen mondatra koncentrálok, erre az egyetlenre. Szemeim keresztbe állnak, fáj. A lábamon végigcsurog a pisi. Sírok. Azért pörgetem a számban megállás nélkül, hogy EZT NEM AKAROM, hogy összpontosítsak, és ne hulljak szét darabokra: testre, érzésekre, észlelésekre, viselkedésre, személyiségre, gondolatokra, környezetre, és a mindezek közötti interakcióra.
Bepisiltem. Igen. Most még be is vagyok szarva. De nem tudom, mitől vagyok jobban beszarva: hogy szétesek, vagy, hogy a vágás fájni fog. Mintha a szétesés rémisztőbb lenne egy hajszálnyit.
Leveszem a mosdó fölötti üvegszekrényből a Vénusz Gillette női borotvát. Három pengéje van. Egész tiszta, mert rendben tartom, de a biztonság kedvéért előveszek tiszta szeszt, és lefertőtlenítem a borotvát, és azt a részt a karomon, ahol vágni fogok. Mivel jobbkezes vagyok, a bal karomat fogom felvágni. Most vágok először, a bal karomat fogom felvágni. Egy pancser kezdő menjen biztosra. Bal kar. Tiszta vágás.
Lassan huzigálni kezdem a Vénusz női borotvát a lefertőtlenített területen. Természetesen a normál borotválkozás irányával ellentétesen, a borotva elég életlennek bizonyul, és ráadásul – igaz a reklám – követi a test formáját, még az ellenkező irányban is.
Rájövök, hogy egy kicsit rá kell nyomjak, mint a nőgyógyásznál, mert csak szőr mentén vág ez a rohadt Vénusz Gillette. Az eredmény az, hogy először teljesen, a hajhagymákig szőrtelenítek egy, a kézfejemtől körülbelül öt centire lévő bőrfelületet, aztán lehúzok egy réteg elhalt bőrt, és az egész nem szakad át, csak bepirosodik a sok dörzsöléstől, de igazi árok, vágás, amiből a piros vér felbuggyanna, nem tör elő.
Nyiszálás közben határozottan csökken a félelmem, és átveszi a helyét a frusztráció, hogy mi a fészkes fenének nem tudom felvágni a karomat ezzel a kurva Barbie-borotvával!
Eszembe jut, hogy tíz éve vettem még az apámnak egy csomag klasszikus zsilettpengét, ötdarabos, egyenként csomagolt, mint a klasszikus rágógumi, olyan, amilyet az öreg szeretett, csak közben meghalt, és nem tudtam már neki odaadni.
Az a csomag valahol itt lehet az üveges kisszekrényben. Keresni kezdem. Igen mérgesen. Mérgemben mindent ledobálok, ami a kezem ügyébe kerül, amíg a kis doboz eredeti pengét meg nem találom.
Lázasan kihúzok egyet, kicsomagolom az eredeti Gillette-papírból, a papírt összegyűröm, és bedobom a vécécsésze mögé. A mutató és hüvelykujjam satujába szorított pengét merőlegesen ráállítom a vágandó felületre, kicsit rányomok, és magam felé húzok egy rövidet – egy staccatot a hegedűn.
Aztán felemelem a véres pengét, beletörlöm a vért a hálóingembe, és miközben a penge ejtette vágás hajszálvékony árkából feltör a vér, lerakom a pengét a polcra. A vérárkot bámulom, s elmúlnak a szorongásos gondolataim, a pánik elmúlik, nem halok meg, mert a lelkem kitölti teljes egészében a testem, tudom, és érzem, hogy hol vagyok, itt vagyok, egészen. S most, hogy visszaraktam a pengét a polcra, nézem a vágásból kibuggyanó, lassan megcsorduló vért, ahol túlcsordul az árkon, és a karom belső oldala felé folyik. Először csak egy vonalban. Nem is rezzenek. Figyelem. Vér. Az én vérem. Milyen szép, erős, ragyogóan vörös színe van. Nincs is ennél szebb szín a világon! Gyönyörű vér! Az élet színe. Ez az élet. Ez a csodálatosan szép rubinvörös szín. Én szeretem az életet. Az életet szeretem. Nem akarok meghalni. Azért vagyok széthullva, mert nem akarok meghalni, ilyen rettenetesen széthullva. NEM EZT AKAROM. Nem akarok meghalni. De nem így akarok élni. Így nem!
S mire ez a dialógus lezajlik a fejemben, a vérzést megállítom a magamról letépett hálóinggel. Gyorsan és szorosan a karom köré csavarom. És most mentőt hívok. Össze kell varrni. Össze kell varrni a vágást. Varrni. Vágás. Varrni.
Vágás / CUT.
utóirat (M.L.-nak)
A lányok a kórházban kitanítanak, hogy az igazi öngyilkosok nem keresztben, hanem hosszában vágnak.
zene:
Mercedes Sosa: Gracias a la vida
{jcomments on}
