A hősök jelleme és alakja, sőt, neme miért ne változhatna? (Szerbhorváth György kritikája Bencsik Orsolya: Akció van! című könyvéről)
Már közhelyszámba megy, hogy a vajdasági magyar író vagy Tolnai Ottó köpönyegéből bújik ki, vagy sehonnan. És nincs ez nagyon másképp Bencsik Orsolya esetében sem, ahogyan azt a sorozatszerkesztők kihangsúlyozták a kötet bemutatóján. De én inkább most azt helyezném előtérbe, hogy Bencsik Orsolya előbújt, van. Elő van bújva. Hogy honnan, másodlagos, sőt, sokadlagos.
Ráadásul Tolnai életműve oly motívumgazdag, hogy a vajdasági magyar (származású) író tényleg bajban van, ha kishazájáról akar írni. Ilyen értelemben Tolnai mindent elorzott előle, a karfioltól (ami Bencsik Orsolyánál is megjelenik) a homokon át a disznózsírig. Minden anyag meg van írva, ami ott van, minden növény, állat, ember, kémiai elem, művészetek, a 20. század meg a resztli, ami még utána jött, van. Jó, a nyúllal talán nem foglalkozott Tolnai – keveset kutatott utána, mondaná ő (de lehet, ez sem igaz) -, ám ha nyúl, akkor viszont Balázs Attila Cuniculusa. A kérdés, hogy akkor ezen túl senki sem írhat már a nyúlról? Nos, Bencsik Orsolya vállaltan megteszi a kötet több darabjában is. (Jelzem, apám meg én sem azért nyulaztunk, mert olvastuk akkortájt a Cuniculust.)
Különben is, Bencsik Orsolya második kötetével nem Tolnaihoz képest emelte a tétet, vagy húzott lapott tizenkilencre, hanem első könyvéhez képest, a Kékítőt old az én vízében címűhöz viszonyítva, melyben van aztán minden: vers, prózavers, e-mail, a Péterekre és a vajdasági magyar íróősökre való hivatkozás. Három évvel ezelőtt, egy 1985-ös születésű, ún. szárnyait bontogató szerző esetében ez érthető, megbocsátható (ha kell), reménykedhetünk is, főleg, hogy sikerül-e kilépni e mederből, merre lesz a tovább.
Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, az Akció van! simán beveszi a hajtűkanyart, s noha az alcím kisprózaként jelzi a műfajt, az öt ciklusba rendezett 23 darab (kispróza, novella, írás – tökmindegy, minek nevezzük) nagyon is egymásra épül, mondhatni, (kis)regénnyé áll össze. Az én-elbeszélő, a visszaemlékező is ugyanaz, egy húszas éveiben járó lány, aki egy nagyobb vajdasági faluban él – éppen, mint maga a szerző. A szereplők is állandóak: a nővér, aki szeretőt tart, a hentesként dolgozó apa, a lógó mellű mama, a még életében már bomló, szagot árasztó nagypapa, és aki nem is az igazi nagyapja (amúgy zongoratanárnő volt), a menekült szomszéd fiú, aki innen is elmenekül. Minden ismerős itt egy vajdasági magyarnak: a növény- és állatvilág, a kert, a kerítés, a paradicsom, a disznó, a fecskék, galambok, nyulak. A szomszédságba költöző menekültek, akik seftelnek. Az átbiciklizés a szomszéd faluba, ahol harmincas éveikben járó szerbekkel lehet sörözni. A kilencvenes évek, azaz a háborús idők hiperinflációja, a NATO-bombázás 1999-ben. A gyorsan beütő szegénység és ínség, a szó szerinti éhezés. Aztán az (anyagi) boldoguláshoz vezető út kikövezésének terve a külföldi turisták fogadásával, oly erős (és abszurd) képekkel, hogy amikor elfogy a budiból a vécépapír, amit a vajdasági magyar sajtótermékek felvágásával „állítottak elő”, a mama a helyi rendőr segítségével könyveket aprít fel e nemes célra. Mert fogy a papír, a látványosság ugyanis az, hogy megtekintik a bűzlő tatát, akinek egyik lábát már amputálták és egy nagy sebbé vált. Hogy megmaradjon, a mama tömi egész nap. A turisták ettől hánynak.
A helyzetek groteszksége ugyanakkor azt eredményezi, hogy olykor elveszünk a nagy történetben, úgy érezzük, ez tényleg egy regény, aminek íve van, de mintha néha nem stimmelne valami az egyes életutakban. De nem lapozunk vissza, mert minek? A hősök jelleme és alakja, sőt, neme miért ne változhatna? E kötetnek a legkevésbé lehetett vagy volt célja egy átfogó kép festése, inkább helyenként egymáshoz nem is teljesen passzoló mozaikokból áll össze. És itt megemlíthetjük ezen félév egy másik fontos „vajdasági magyar” regényét, a Svájcban élő, németül író Melinda Nadj Abonji regényét, a Galambok röppennek fel címűt (lám, itt is a galambok), amely szintén markáns ecsetvonásokkal festi le a vajdasági magyarok sorsát a nyolcvanas években mint vendégmunkásokét (Bencsik könyvében az apa vendégmunkáskodik Magyarországon), majd a háborús időkét a távolból (Bencsik én-elbeszélője a NATO-bombázásokkor megy át Magyarországra, s leginkább azon bánkódik, hogy most vált nővé, most jött meg az első menstruációja, utolsóként az osztályban, amikor már nem tudja elmondani társainak). A két regényben az is közös, hogy mindkettő egy serdülő, egy kamaszlány perspektívájából villantja fel a balkáni konfliktusokat, ám míg Melinda Nadj Abonjié autszájder, addig Bencsik Orsolyáé inszájder.
Szóval – és ez lenne újabb erénye -, ahogyan nem komplett, kompakt család-kispróza ez, ugyanígy nem háborús regény. A recenzens bátran ajánlja olvasásra, hisz a kötet éppen azért élvezhető, jó, helyenként kacagtató az (ön)ironikus-cinikus hozzáállásával, mert nem borul bele a háború témájába úgy, ahogyan ez sok vajdasági magyar (származású) író esetében megtörtént. Itt és most nem fogjuk felsorolni azon, egyébként jelentős vajdmagy írók nevét, akik beleestek a csapdába, és a háborús időket, a hátország világát, a menekültekkel való konfliktusok, a maffiózók, a szegénység stb. tematikáját oly patetikusan, ekképp hamisan fogták meg, hogy a fal adja a másikat. Írások, sőt, kötetek során érződik az „egzotikum” szaga, s azt érezzük, hogy az író bizony úgy érezte: hmm, történik valami, végre történik valami fontos, nem más, mint egy (sőt három-négy) háború, 8 évig elhúzódva, ezt aztán szépen meg kell írni, jöhet a siker.
Bencsik Orsolya viszont nem csak kellő distanciával szemlélheti ama világot, de merészen meg is teszi. Nem csak koránál fogva lehet egy lépéssel hátrébb, de még hátrébb sasszézik, nem fél a – jó értelemben vett – poénoktól (viszont nem is anekdotázik). Ha jól számolom, 1999 tavaszán, a NATO-bombázásokkor végezte az általános iskolát (ama félév gyakorlatilag elmaradt), azaz akkor volt 14 éves – akárcsak az én-elbeszélő. A pátosz helyét itt fiatalos, vagány, laza, helyenként, de mértékkel szabadszájú narráció veszi át. A sorozatszerkesztők „punkos lüktetésről” beszélnek, amivel egyet érthetünk (meg nem is), s talán helyenként még infantilisnak, vagy gyerekesre lecsupaszítottnak is mondhatjuk a nyelvezetet, amelyet az én-elbeszélő nyomat. Nem túl szofisztikált, helyenként „mocskos”, a monológformának hála az élőbeszédre hajaz, de meg-megcsúszik (nem negatív értelemben). Már csak emiatt is nehéz itt Tolnai köpönyegét emlegetni. Nekem inkább ugrik be egy másik szerző, Aaron Blumm, akinek legutóbbi kötete, a Biciklizéseink Török Zolival tavaly jelent meg ugyanebben a JAK-sorozatban, úgy az egyes motívumok miatt (biciklizés), mint hogy civilben Aaron Blumm Virág Gábor néven tényleg a szomszéd faluban is lakik. Török Zoli ráadásul nő (vagy nem), ahogyan itt meg az derül ki, még a polgármester is Antalként nevezi meg a lány én-elbeszélőt az apa nyomán. S a Török Zolival bicikliző ugyanúgy a szerelem kérdéseivel foglalkozik, mint foglalkozna itt főhősünk, gyakorta hangsúlyosan feltételes módon: „Apa nem akart válaszolni, miért nem jó szerelmesnek lenni”.
A kötet utolsó harmada táján aztán ott egy zavarba ejtő darab, a Vaktérképek, melyben eltemetik nagyapát, az én-elbeszélő elhagyja Szerbiát, akár a temetésre érkező rokonok (meg a turisták) az üveg pálinkákkal. A nagymama régi történeteket mesél, a falon az elvágyódás szimbólumaként ott Ausztrália térképe (ez a motívum pl. Végel Lászlónál jelent meg többször). Ugyanakkor itt a hang is más, semmi punk, csak kimért, higgadt, egykedvű(bb). Semmi groteszk, de semmi patetika. S úgy tűnik, Bencsik Orsolya e kötetében, e kötetével megtalált egy hangot, megtalálta a hangját, bár mint a Vaktérképek jelzi, nem pusztán egy hang van itt jelen, ahogyan nem csak Tolnai és mások köpönyege kerül a fogasra.
Hogy innen hová lehet lépni, hová tud lépni a szerző, persze kérdés, de erős kezdetnek mutatkozik, olyan első prózakötetnek, amelyet jó szívvel ajánlunk. Ráadásul csak bruttó 98 oldal, Emil Kadirić érdekes, nívós illusztrációival.
Szerbhorváth György
Bencsik Orsolya: Akció Van! Újvidék: Forum, Budapest: JAK, 2012.
Fotó: www.spanyolnatha.hu
{jcomments on}
